A vihar szeme
A köd úgy tapadt az autó szélvédőjére, mintha maga a hegy lélegzett volna. Lili lelassított, a kanyargós út minden métere egyre mélyebbre húzta a feledésbe. Elég volt a városból, az emberekből, a folytonos zajból. Egyetlen hétre volt szüksége, hogy a múlt hangjait elnyomja a szél susogása. A panzió hirdetése azt ígérte: „Elzártság, nyugalom, visszatérés önmagadhoz.” Pontosan ezt kereste.
A Sólyom Panzió rozoga cégére megbillent a vaskapun, mintha üdvözölné az érkezőt. Lili kiszállt, a hűvös levegő beléhasított, a fenyőillat keveredett a nedves föld szagával. A ház sötétlő faépület volt, az ablakokban halvány lámpafény pislákolt. Kopogás nélkül nyitott be; egy idős asszony ült a recepció mögött, mintha mindig is ott lett volna.
„Lili vagyok, foglaltam szobát” – mondta, hangja idegenül csengett a csendben. Az asszony bólintott, kulcsot csúsztatott a pulton. „A vihar ma éjszaka érkezik. Maradjon bent, és ne nyissa ki az ablakokat.”
Lili elmosolyodott a babonán, de nem szólt semmit. Szobája egyszerű volt, a mennyezeti gerendákból fenyőgyanta illata áradt. Az ágy mellé ejtette a táskáját, és az ablakhoz lépett. A hegyek körvonalai elmosódtak a szürkületben. Itt végre magam lehetek.
Aztán meghallotta a másik lépteket. Nehéz, határozott kopogás a folyosó deszkáin. Lili megdermedt; a hirdetés szerint a panzió szinte üres ilyenkor. Kilépett a szobából, és szembetalálkozott egy férfival. Magas volt, vállas, a szeme sötétszürke, mint a viharfelhő. Egy pillanatra megállt, mintha felismerné, aztán biccentett.
„Márk” – mondta, és eltűnt a szomszéd szoba ajtaja mögött.
Az este csendben telt, Lili a társalgóban ült egy könyvvel, de a gondolatai szüntelenül a férfi körül forogtak. Ismerős. De honnan? A vihar aztán minden mást elsöpört. Hirtelen csapott le, az eső vízfüggönyként zúdult a tetőre, a szél az ablakokat rázta. A panzió úgy remegett, mint egy hajó a tengeren. Lili behúzódott a kandalló mellé, és akkor Márk is megjelent. Kezében egy kupac fa, amit szótlanul a tűzre dobott.
„Nem gondoltam, hogy lesz itt valaki rajtam kívül” – kezdte Lili, hogy megtörje a feszült csendet. Márk vállat vont. „Én sem. Azt hittem, egyedül leszek.”
A lángok fénye táncolt az arcán, éles vonásokat rajzolva ki. „Régóta vagy itt?” – kérdezte Lili. „Néhány napja. Maga?” – „Ma érkeztem.”
Egy darabig némán ültek, de a csend nem volt kínos. Inkább olyan, mint amikor két idegen felismeri egymás magányát. Lili meglepve érezte, hogy valami megmozdul benne: egy régi, elfeledett rezdülés.
„Ez a vihar… mintha direkt miattunk tört ki” – suttogta Márk, és a tekintete Liliébe kapcsolódott. A nő érezte, hogy elpirul, és félrenézett. Ne bolondozz. Csak egy férfi.
Az áramszünet akkor jött, amikor a szél a legerősebben tombolt. A kandalló pislákoló fénye lett az egyetlen világosság. Lili felállt, hogy gyertyát keressen, de Márk megfogta a karját. „Várjon. Van valami, amit meg kell mutatnom.” Hangja komoly volt, rekedtes. A társalgó sarkában álló íróasztalhoz vezette, és kihúzta a fiókot. Egy régi, megsárgult fényképet vett elő.
Lili a tűz fényéhez tartotta. A képen két alak állt, pontosan ugyanazon a helyen, ahol most ők. Egy nő és egy férfi, arcuk homályos, de a vonások… a testtartás… mintha tükörbe néznének. Lili keze megremegett. „Ez lehetetlen.”
A fénykép hátoldalán elhalványult írás: 1930. október. A kör bezárul.
Vannak találkozások, amelyek nem az első találkozások.
Márk mély levegőt vett. „Amikor megláttam maga, azt hittem, álmodom. De ez a kép… ez itt van, mióta jöttem. A tulajdonos asszony azt mondta, a panzió régi lakóit ábrázolja.”
Lili lassan leeresztette a képet. „És mi most itt vagyunk. Ugyanazokkal az arcokkal.” Suttogása beleveszett a vihar morajlásába. A férfi felé nyúlt, de megállt félúton. „Nem véletlen, hogy ma este találkoztunk. Érzem. Maga is érzi.”
Lili bólintott, bár alig értette, mi történik. A világ beszűkült arra a kis szobára, a tűz fénykörére, és arra a megmagyarázhatatlan bizonyosságra, hogy ennek a férfinak köze van hozzá – mindig is volt, és mindig is lesz. A múltja, ami elől menekült, hirtelen nem tűnt olyan súlyosnak. Itt, ebben az idegenben, megpillantotta saját bűneit és fájdalmait, mintha közös történetük lenne, amit csak most kezdenek olvasni.
A vihar reggelre elült. Az első napsugarak áttörtek a felhőkön, de a panzió falai között új, szavak nélküli feszültség vibrált. Lili és Márk a reggelinél ültek, a csend most más volt – súlyosabb, mint a kérdés, amit egyikük sem mert feltenni. Kik vagyunk mi egymásnak? És mit hoz a következő vihar?