A sötétség mélyén
A világ kezdetén nem volt más, csak a végtelen, néma sötétség. Se csillag, se szél, se idő — csupán egyetlen, mozdulatlan üresség, mely oly mély volt, hogy maga a csend is sikoltott benne. Nem létezett fent és lent, nappal és éjszaka, csak a szüntelen, fojtogató sötét.
Ebben a hideg örökkévalóságban egyszer csak felizzott valami. Parányi szikra volt, alig nagyobb egy porszemnél, mégis benne rejlett minden kezdet ereje. Mi ez a sűrű, tompa semmi? — villant át rajta a gondolat, és ahogy megfogalmazódott, a szikra már nem is volt ugyanaz. Öntudatra ébredt.
Körbefordult a sötétben, és látta, hogy rajta kívül nincs semmi, ami élne. Nem érzett félelmet, csak valami ősztönös, égető vágyat: fényt hozni ide. Ha én vagyok az első láng, akkor az a rendeltetésem, hogy beragyogjam ezt az éjszakát.
A szikra megfeszítette akaratát, és formát öltött. A semmi közepén egy ifjú emelkedett fel, haja mint a lobogó harag, szemeiben parázsló elszántság. Testét áttetsző lángnyelvek fonták körül, és léptei nyomán a sötétség megremegett. Ő volt a Kezdet Lelke, az első mozdulat, a türelmetlen tűz.
— Hát itt vagyok! — kiáltotta, és hangja vad, pattogó ropogásként hasított a csendbe. — Elviszem a fényt mindenhová!
Nem gondolkodott tovább. Első lendületével nekiindult a sötétnek, és ujjaiból szikrák tízezreit szórta szét. Apró, remegő fénypontok lepték el az űrt, mint megannyi tüzes mag. Az ifjú boldogan nézte, ahogy ragyognak, és már látta lelki szemei előtt, hogyan csíráznak majd belőlük csillagok.
De a szikrák túl gyengék voltak. Túl sebesen születtek, a sietségtől formátlanul, erőtlenül. Az ifjú egyre többet szórt, egyre hevesebben, azt hitte, a puszta akarat elég. A szikrák azonban egy pillanatig villantak csak, aztán elnyelte őket a sötétség. Kihunytak, mielőtt igazi fénnyé válhattak volna.
— Miért?! — rivalt a semmibe, és lángjai fúriává torzultak körülötte. — Miért nem maradnak meg?
Dühében újból és újból próbálkozott, de minden marék fény szertefoszlott. A sötétség mintha csak nyelt volna, közönyösen, némán. Az ifjú térdre rogyott, kezében egy utolsó, remegő szikrával. Ez sem volt erősebb a többinél; már halványodott is.
— Nem így kellett volna... — suttogta, és a hangja most már nem ropogott, inkább parázs utáni hamuszürkeséggel ült meg a levegőben. Elhamarkodtam. Túl gyorsan akartam mindent.
A tűz, amely csak lobogni tud, de nem tanul meg szunnyadni is, önmagát emészti el.
Az ifjú lehajtotta fejét, és érezte, hogy benne a düh és a keserűség forr, de a szikra a tenyerében még mindig ott pislákolt. Nem aludt ki egészen. Talán egy icipici lehelet elég lenne, hogy lángra kapjon... de ehhez türelem kell. Türelem, amit ő soha nem ismert.
— Mi az, amit nem értek? — kérdezte a sötétségtől. — Miért nem engedelmeskedsz nekem?
A csend volt a válasz. De abban a csendben, mint egy távoli visszhang, mintha valami mocorgott volna. Nem hang, nem fény, hanem egy érzés: mintha a sötétség nem ellenség volna, hanem egy nyers anyag, amely formálásra vár. Az ifjú felnézett.
Még nem tudta, hogyan, de megfogadta, hogy megérti ezt a titkot. Talán a tűznek nem rohannia kell, hanem... megtanulni várni? Addig a szikrát, amely utolsóként megmaradt, óvta, mint a legféltettebb kincset.