A könyvtár titka
A portál üvegablakán beszűrődő fény porszemcséket rajzolt a levegőbe, aranyló hidakat építve a könyvespolcok között. Lilla óvatosan lépkedett a padló recsegő deszkáin, kezében a bőröndnyi szerszámaival. A városi könyvtár ritkán látogatott hátsó terme volt ez, ahol a feledésbe merült kötetek várták, hogy valaki ismét rájuk találjon – vagy legalábbis rendbe tegye őket. Ő volt az, aki a múlt poros lapjait új életre keltette: restaurátorként a szövetek, papírok és bőrök nyelvét beszélte.
A polcok között haladva ujjai végigsiklottak a gerinceken, míg meg nem állapodott egy különös, dísztelen köteten. Se címe, se szerzője, csak a halványuló évszám: 1924. Kiemelte, és a súlya meglepően könnyű volt, mintha a papír is sóvárogna a levegő után. A bőrkötés megrepedezett, a sarkok elkoptak, de a zárókapocs, egy apró, rozsdamarta fémcsat, még tartotta magát. Lilla az asztalhoz vitte, és a lámpa fénykörében óvatosan kinyitotta.
Az első oldalon vékony, dőlő betűkkel írt sorok: „Ez a napló azé, aki érteni akarja a szavakat, amelyeket a szív diktál.” A lapok szélén apró rajzok – levelek, indák, egy torony körvonalai –, a tinta kékje még mindig élénken világított, mintha tegnap születtek volna. Lilla fellapozott egy verset, és a sorok ismerős dallamként áramlottak át rajta. „Futok utánad az idő ösvényein, / s ha nem érsz utol, visszafordulok én.” A szíve nagyobbat dobbant. A szavak nem csak szépek voltak; mintha egy rég elfeledett álom foszlányait idézték volna fel benne. Körülnézett a csendes teremben, de csak a por táncolt tovább a fényben.
Ujjai közé vett egy kis, különálló lapot, amelyet láthatóan sokszor összehajtogattak. Egy ceruzarajz volt rajta: egy öreg ház, tornáccal, a kertben egy szökőkút. Lilla lélegzete elakadt. Ismerem ezt a házat. A gondolat hirtelen, magyarázat nélkül hasított belé. Gyerekkori emlék? Nem, sose járt ilyen helyen. Mégis, ahogy a rajzot nézte, érezte a hársfák illatát, hallotta a szökőkút csobogását. Összerezzent, amikor a lámpa sercegni kezdett, és gyorsan becsukta a naplót. A titok mégis benne maradt, mint egy mag, amely várja a fényt.
A város másik felén, egy szűk utcába rejtett antikvárium poros kirakatában Márk egy régi térkép után kutatott. Építészként a város történelmi rétegei izgatták, és a bolt mélyén mindig talált valamit, ami megfogta. A tulajdonos, egy szófukar, szemüveges férfi, épp egy doboznyi könyvet pakolt ki. „Ez talán érdekli” – mondta, és egy kopott, csat nélküli kötetet nyújtott felé. „Ma került elő, még a raktár rendezésekor. Valami naplóféle.”
Márk kezébe vette, és a bőrkötés tapintása különös melegséget árasztott. A dátum ugyanaz: 1924. Kinyitotta, és a lapok közül egy préselt ibolyavirág hullott ki. A versek és a rajzok azonnal magukra vonták a figyelmét. Az írás nőies, érzékeny, a rajzok – egy torony, egy kert – mintha egy régi tervrajz vázlatai lennének. Valahol látta már ezeket a vonalakat. Nem emlékezett pontosan, de a gondolat nem hagyta nyugodni. A lapok közé rejtve egy kis ceruzarajzot talált ugyanarról az öreg házról, amelyet Lilla is bámult a könyvtárban. Márk homloka ráncba szorult. Ez a ház… álmodtam róla? A felismerés égető tűszúrásként járta át.
„A múlt nem múlik el” – suttogta, mintha a levegő válaszolna.
Mindketten, a város két távoli pontján, ugyanazon a napon határoztak: utánajárnak a napló eredetének. Lilla a könyvtár katalógusait bújta, régi térképeket keresett, egy e-mailt írt egy távoli levéltárba. Márk az antikvárius segítségét kérte, hátha tud valamit a könyv előző tulajdonosáról. Az életük egy-egy párhuzamos szálon futott, mégis valami láthatatlan erő a találkozás felé sodorta őket.
Este Lilla az ablaknál állt, és a naplót szorongatta. Az eső kopogott az üvegen, és a fények elmosódott tükörképet rajzoltak. Ki írta ezeket a sorokat? – kérdezte magától. És miért érzem úgy, hogy nekem szólnak? A szél felkapta a függönyt, és egy pillanatra úgy rémlett, a szökőkút hangját hallja. A másik oldalon Márk a rajzot tanulmányozta a lámpafénynél, és ujjai közé fogott egy régi fényképet, amely a naplóból került elő – egy fiatal pár, a ház verandáján. A nő arcvonásai mintha ismerősek lettek volna. Talán csak képzelődött. De a kérdés ott lebegett: vajon a napló szerzője, ez a névtelen lélek, összeköti őket? És ha igen, milyen áron?