A Könyv, Amely Nem Kellett Vola
Az antikvárium pincéjében dobozok tornyosultak, mint egy elfeledett város romjai. Áron éppen a legutóbbi szállítmányt bontotta fel – egy hagyaték, amelyet egy elhunyt gyűjtő unokája adott el –, amikor a keze megállt egy könyvön, amely nem illett a többi közé. Nem volt poros, nem volt kopott, és a borítóján nem szerepelt cím. Mintha csak arra várt volna, hogy valaki megtalálja. Áron kinyitotta, és a címlapon egy kézzel írt sorra bukkant: A telihold éjjelén eltűnik, akit a Hold gyermekének hívnak. A tintafoltok még frisseknek tűntek, pedig a papír sárgás volt, és a széle morzsálódott.
– Ezt nézd meg – mondta hangosan, bár egyedül volt a pincében. A szavak visszhangot vertek a polcok között.
Lili késő délután ért le, ahogy szokott, két kávéval a kezében. Áron a könyvet a pultra tette, és a nő felé tolta.
– Olvasd el – kérte.
Lili lehúzta a kávét, aztán végighúzta az ujját a soron. Felnevetett, de a nevetésben volt valami erőltetett.
– A Hold gyermeke? Ez aztán a becenév. Anyám hívott így, mert teliholdkor születtem. De ne aggódj, nem tervezek eltűnni – mondta, és visszaadta a könyvet.
Áron elmosolyodott, de a mosolya nem ért a szeméig. A könyvet a pult alá tette, a többi közé, és megfeledkezett róla.
Másnap reggel az antikvárium nyitásakor Lili nem jelent meg. Áron először csak várt, aztán hívta a telefonját, de a készülék csörgött, míg a hangpostafiók be nem kapcsolt. Délben már a lakása előtt állt, és a kulcsot a zárba illesztette – Lili adott neki egy másolatot, hogy a növényeit locsolja, amíg nyaral. A lakás rendben volt, mintha csak egy percre ugrott volna ki. A konyhában még ott állt a reggeli bögre, a kávé alján megszáradt folttal. A hálószobában az ágy bevetve, a fiókok érintetlenek. De a polcon, ahol a kedvenc könyveit tartotta, egy hely üresen tátongott – mintha valaki kivett volna egy kötetet, és nem tette vissza.
Áron visszarohant a boltba. A pult alatt, ahol a könyvet tette, csak üres helyet talált. Átnézte a többi dobozt, a polcokat, még a raktárt is, de a könyv eltűnt. Mintha soha nem is lett volna ott. A szállítmány listája szerint a hagyatékban nem szerepelt ilyen kötet – Áron maga sem tudta, honnan került elő.
Este a bolt hátsó szobájában ült, a papírokat rendezgette, amikor a szeme egy régi fényképalbumra tévedt. A nagymamája hagyatékából maradt itt, és soha nem nézte át alaposan. Most kinyitotta, és az első oldalon egy fiatal nő állt, hosszú hajjal, a Holdra mutatva. A kép alatt kézírással: Lili, 1943.
Áron szíve kihagyott egy ütemet. A nagymamáját hívták Liliának? Ő mindig csak nagymamának szólította, és a családban senki sem említette ezt a nevet. A következő oldalon egy másik kép: ugyanaz a nő, egy férfi karjában, és a háttérben egy antikvárium kirakata – pontosan ez a bolt, csak régi, kopott állapotban.
– Ez nem lehet véletlen – suttogta Áron, és a könyv képe újra felvillant előtte. A jóslat nem Lili barátjáról szólt? Vagy a nagymamájáról? És ha a könyv eltűnt, ki vitte el? Ki tudhatott róla?
Az ablakon beszűrődött a telihold fénye, és Áron hirtelen arra gondolt, hogy Lili – a barátja – vajon hol van most. A telefonja továbbra is hívható volt, de nem vette fel. A lakásában nem volt semmi nyom, csak a hiány. És a könyv, amely nem kellett volna, hogy létezzen, most mintha magával vitte volna Lilit is.
A Hold gyermeke nem tűnik el – csak átlép egy másik éjszakába, ahol a neve már nem hangzik el.
Áron becsukta az albumot, és a tenyerét a borítón pihentette. A nagymamája halála óta nem gondolt rá sokat, most mégis úgy érezte, mintha a nő ott állna mögötte, és a fülébe súgná: Ne keress tovább, fiam. A jóslat csak annak teljesül, aki hisz benne. De Áron nem hitt benne. Még.
– Holnap reggel felhívom a rokonokat – mondta hangosan, mintha ezzel megerősítené a tervét. – Valakinek tudnia kell a nagymamám múltjáról.
De aznap éjjel nem aludt. A telihold fénye végigpásztázta a szoba falát, és Áron arra gondolt, hogy a könyv talán nem is tűnt el – csak valaki vitte el, aki tudta, mit jelent. És ha Lili is tudta? Ha a nevetés csak álca volt, és a jóslat már akkor elkezdte írni a saját történetét, amikor a szeme elolvasta?
Hajnalban, amikor a nap első sugarai megvilágították a bolt kirakatát, Áron a telefonjáért nyúlt. Egy számot tárcsázott, amelyet évek óta nem hívott – a nagynénje számát. A vonal kicsengett, majd egy ismerős hang szólalt meg.
– Halló?
– Nénikém – mondta Áron, és a hangja elcsuklott. – Kérdeznem kell valamit a nagymamáról. A Lili nevéről.
A másik oldalon csend lett, majd egy halk sóhaj.
– Gyere el – mondta a néni. – Van itt valami, amit neked kell látnod. De ne hozd magaddal a könyvet.
Áron lenézett a kezére. A könyv ott feküdt előtte a pulton – pedig percekkel ezelőtt még nem volt ott. A borítóján most már ott állt a cím: A Hold Gyermekei. És a néni hangja a fülében visszhangzott: Ne hozd magaddal a könyvet.
– Késő – suttogta Áron, és a vonal megszakadt.
