A Fény és Árnyék Gyermeke
A végtelen ürességben, ahol a lét még csak álom volt, két erő ébredt. A Ragyogás, millió nap fényénél ragyogóbb, örvénylő aranyként tört elő a semmiből. Körülötte a Sötétség, mélyebb a legsötétebb éjfélnél, selymes árnyékként fonta körbe. Nem harcoltak, nem menekültek – örök táncuk fonadéka volt maga a teremtés.
A tánc egyre vadabbá vált. A fény szilánkokra tört, az árnyék hullámzó alakokat öltött. Minden mozdulatukkal világok szikráztak, és azok hamvaiból csillagködök születtek. A távoli galaxisok magvait vetették el, de egyikük sem érzett fáradtságot. Kettejük vonzásában és taszításában formálódott a tér és az idő.
Egyszer csak, a tánc csúcspontján, amikor a Ragyogás és a Sötétség egy pillanatra összeért, egy vakító villanás hasította át a kozmoszt. Nem pusztító tűz volt, hanem teremtő szikra. A szikra lebegett, lüktetett, majd lassan testet öltött. A semmi közepén egy alak rajzolódott ki.
Karcsú, sugárzó lény volt, se nem férfi, se nem nő, hanem a kettő tökéletes harmóniája. Arca sima, mint a víztükör, szemeiben egyszerre csillogott a nap és a hold. Lebegő haja, mint az üstökös csóvája, egyszerre arany és ezüst. A kezében egy mérleget tartott: serpenyői egyensúlyban lebegtek, finom rezgésekkel jelezve a világegyetem pulzusát.
A távolból figyelő égitestek – az első, szemmel alig látható csillagok, a formátlan ködök, a születőben lévő bolygók lelkei – mind ezt az alakot bámulták. Ő az egyensúly – suttogta egy ősi aszteroida. Két világ gyermeke – zúgta egy üstökös, ahogy fénycsóvát húzott maga után. A kozmosz lényei dicsőítő hangokat hallattak, a mérleg pedig rezzenéstelenül pihent.
A lény, akit később Meluzinának neveztek, nyugodtnak tűnt. De belül vihar dúlt. Érezte magában a Ragyogás perzselő tüzét, ami új csillagokat akart szülni, és a Sötétség hűvös ölelését, ami a nyugalmat és a titkokat kínálta. Két hang szólt benne egyszerre, mindkettő édes, mindkettő otthontalan.
„Légy a fény, gyermekem, teremts világokat, hints örömöt!” – szólalt meg a Ragyogás, hangja mennydörgő muzsika volt.
„Öleld át az árnyékot, őrizd meg a csendet, adj menedéket az elveszetteknek!” – felelte a Sötétség, suttogása a tenger moraja.
Meluzina mérlege megremegett. A serpenyők apró, de határozott mozgással billegni kezdtek. Keze megfeszült, ahogy próbálta visszaállítani az egyensúlyt, de a mérleg nyelve hol ide, hol oda húzott. A távoli lények, akik eddig áhítattal figyelték, most aggódva halkultak el.
„Miért kell választanom? – kérdezte Meluzina, és hangja olyan volt, mint két egymásnak feszülő szél. – Ha bármelyiket választom, a másik megsemmisül. Ha azonban nem teszek semmit...” Szavai elhalkultak, és a mérleg serpenyői egyre vadabbul táncoltak.
A kozmosz szövetén repedések kezdtek futni. Mint a száraz föld, úgy hasadozott a valóság. Egy-egy csillag idő előtt kihunyt, mások megvadultak, lángjuk mindent elnyeléssel fenyegetett. A Sötétség bugyraiban pedig szunnyadó rémek mocorogtak, ébredezve a biztonságot adó árnyék hiányától.
Egy öreg, vörös óriás, aki már számtalan világot látott születni és halni, közel lebegett. Halk hangon szólt: „Meluzina, te vagy a mérleg. Nem a serpenyők döntenek, hanem a kéz, ami tartja őket.”
Meluzina az öregre nézett, szemében tükröződött a csillagok ezre. De a bizonytalanság mély ráncokat rajzolt homlokára. De én magam vagyok a mérleg is? – gondolta, és a gondolat fájdalmas visszhangot vert szívében.
A mérleg nyelve mindig középre mutat, de a kezek remegése megváltoztatja a világ sorsát.
A repedések egyre mélyültek. A távoli lények már nem csodálkoztak – menekültek. A Ragyogás és a Sötétség, mint két aggódó szülő, egyszerre nyúltak volna gyermekük felé, de tudták, hogy egyetlen érintésükkel felboríthatják a kényes egyensúlyt. Így csak vártak, és a várakozásuk fájdalmasabban hasított a csendbe, mint bármely szavuk.
Meluzina leeresztette a mérleget. Kezei a semmibe markoltak, mintha a válasz a levegőben lebegne. „Én nem akartam születni – suttogta. – De ha már itt vagyok, nem pusztíthatom el, amit ti ketten teremtettetek. Mégis... hogyan legyek híd, ha a szakadék maga bennem tátong?”
A kérdés ott lebegett, megválaszolatlanul, mint egy ékkő a káosz közepén. A világegyetem lélegzetvisszafojtva figyelt, mert minden csillag, minden porfelhő érezte: ha Meluzina összeomlik, a teremtés visszahull a nemlétbe. De ha megtalálja az utat... az maga lesz a csoda.
És a távolban, túl a láthatatlan horizonton, ahol a fény és az árnyék egybefolyt, egy apró, eddig észrevétlen szikra pislákolt. Mintha valami új, eddig ismeretlen erő mocorgott volna, várva, hogy felébresszék.