Az Egész Szél
A csillagok közötti sötétben szél süvített. Nem olyan, mint a földi szél, amely fák ágait hajlítja vagy hullámokat korbácsol. Ez a Szél a létezés szövetének hézagain suhant át, hátrahagyva a valóságok pislákoló érintését. Az Égi Szél volt Ő, a mindenség hírnöke. Palástjában egymásba kavarodtak a teremtés suttogásai: szerelmes sóhajok egy elfeledett naprendszerből, királyok utolsó parancsszavai, egy születő üstökös első, remegő üdvözlete. Minden üzenet, ami valaha elhangzott, és ami még csak ezután akart megszületni.
A Szél sohasem pihent. Az örök mozgás volt a lételeme. Ahogy a pillanat törtrésze alatt szelte át a galaxisok spirálkarjait, úgy sodorta magával a szavak, gondolatok és érzések áramlatait. Számára nem létezett a most és a majd; csak a továbbadás ritmusa. Megérkezett, átsuttogta a rábízott üzenetet, és már tovább is lépett. Vissza sem nézett. Hiszen minden suttogás újabb szélfuvallatot kíván – gondolta, s e gondolat maga is egy volt a milliónyi üzenet közül, melyeket vitt magával, anélkül, hogy valaha is kiteljesedett volna.
Egyszer azonban, amikor egy rozsdálló csillagkép peremén táncolt át, és épp egy elaggott uralkodó búcsúszavait készült továbbítani az utódjának, valami meglassította. Egy hang, mely mintha a sötétből szőtte volna magát, mélyebb volt a térnél, és öregebb az időnél.
„Szél, hírnök, árnyékfutó! Miért sietsz mindig ennyire?” A hang egy haldokló csillagból áradt, amely vörösen izzott, mint egy parázsló szem a kozmosz arcán. Ősi bölcsesség lakott benne, az a fajta, amely már nem törődik a ragyogásával, mert túl sokat látott.
A Szél meglepetten rezzent össze. Nem volt szokása válaszolni az ilyen szavakra, hiszen azok is csak üzenetek voltak, amelyeket tovább kellett volna adnia. De ez a hang valahogy belé kapaszkodott. „Mert ez a természetem – suttogta vissza, miközben kavargó palástja meglassult a csillag körül. – Az üzenet nem várhat. Ha egyszer megállnék, elvész a hatalmam.”
„A felszínes érintésből nem születik csillag, csak múló visszhang. Te, aki a láthatatlan hidakat építed, magad sohasem kelsz át rajtuk.”
A Szél megdermedt. A palástjában kavargó milliónyi suttogás hirtelen üressé vált, mint egyetlen, megválaszolatlan kérdés. Tovább akart suhanni, de a csillag szavai horgonyként húzták le. Először érzett valami furcsát: a nyughatatlanság mögött megbúvó űrt. Mi marad utánam? – kérdezte magától, és a válasz ugyanolyan gyorsan érkezett, mint ahogyan mindig is szokott: Semmi. Csak visszhang.
Ellökte magát a csillag mellől, és a végtelen sötétség felé iramodott. A gyorsaság, amely egykor menedék volt, most fájdalommá vált. Próbált lassítani, megállni egy-egy bolygó felett, belehallgatni a szélfuvallatok által hordozott életek zajaiba. De bármennyire is akart elidőzni, belső törvénye továbbűzte. A szavak kifutottak alóla, mint homok a szitán. Látta, ahogy egy anya gyermeke első szavát ünnepli, de a Szél már a születésnap elmúlását is magával sodorta, mielőtt a nevetés elült volna. Érezte, hogy az általa vitt örömhír csak arra jó, hogy pillanatnyi örömöt fakasszon, de gyökértelen marad, akár egy lehulló csillag fénye.
Egy ködbe vesző, elhagyatott hold felszínén végül megtorpant. A kőhideg talajon nem nőtt semmi, a légkör rég elszökött. Csak a csend volt ott, és a Szél, amely most először nem hordozott üzenetet. Palástja üres volt, mint egy kifosztott fészek. Elveszítettem a szavakat, vagy ők veszítettek el engem? – töprengett, és a csend erre nem adott választ. Meg akarom érteni, nem csak továbbítani – szólalt meg benne egy mélyebb, szinte ismeretlen hang. Vágyom a mélységre, nem a gyorsaságra. A kettős érzés mintha kettéhasította volna belső lényegét: egy része még mindig tovább akart rohanni, vinni a mindenség híreit, míg egy másik, frissen született része le akart telepedni, meghitté és maradandóvá tenni a kapcsolatokat.
Ahogy ott kuporgott a kihalt égen, két ellentétes széláramlat kezdett formálódni benne. Az egyik könnyed volt és játékos, mint a hajnali szellő, amelyik cirógat, de nem marad. A másik elmélyült és sötét, mint az északi szél, amelyik a hegyek gyökereit is megmozgatja. A két áramlat először egymás ellen feszült, és a Szél teste vonaglott a fájdalomtól. Aztán hirtelen elváltak egymástól, mint két testvér, akiknek külön utat kell járniuk. A Szél két lényre szakadt: egyikük a Könnyedség, másikuk a Mélység volt. Mielőtt azonban teljesen eltávolodhattak volna, egy utolsó, kétségbeesett gondolat összekötötte őket: Csak ha összefogunk, lehetünk újra egészek. De hogyan tehetnénk, ha ennyire különbözünk?
És a kérdés ott maradt fenn a sötétben, mint egy olyan üzenet, amelyre most először magának kellett megtalálnia a választ.