A Hamu Alatt
A félresikerült harmadik válás után Sebestyén a konyhaasztalnál ült, és a sörösüveg címkéjét bámulta, mintha azon állna a megfejtés, hogyan lett belőle negyvenkét éves, kiégett tűzoltó, aki már a saját nevét is csak akkor mondja ki hangosan, ha hívják. A lakásban még ott volt a költöztető dobozok szaga – a por, a régi papír, a megbánás. Az esti szertartás része volt, hogy átnézte a fiókokat, amiket az előző életek hagytak hátra. Rendszerint csak számlák és elfelejtett jegyzetek kerültek elő. De ezen az éjszakán a keze egy fényképhez ért, amelynek sarkai megperzselődtek, mintha tűzből mentették volna – és mégis, a kép maga ép volt, a színei fakulatlanok.
A fényképen egy nő állt. Arca ismerős volt, olyan mélyen ismerős, hogy Sebestyénnek összeszorult a gyomra, de nem tudta hová tenni az emléket. Sem a hajviselet, sem a ruha nem stimmelt egyetlen emlékéhez sem. A háttér egy templom volt, de olyan, amilyet soha nem látott – tornya mintha felfelé csavarodott volna, mint a füst. A nő a fényképezőgépbe nézett, és a tekintete nem kérdezett, hanem tudott. Sebestyén megfordította a képet. A hátán egyetlen szó állt, kézírással: Visszavárlak.
Az éjszaka nem hozott enyhülést. Másnap reggel, anélkül hogy tudta volna, miért, felkereste a város egyetlen olyan pszichológusát, aki nem irodaházban rendelt, hanem egy régi, repedezett falú házban, ahol a váróban mindig égett egy gyertya. A doktornő – egy hatvan körüli asszony, akinek a szeme olyan volt, mint a téli ég – nem kérdezett a gyerekkoráról. Csak annyit mondott: „Írja le az álmait. Még azokat is, amiket nem ért.”
Az első éjjel, amikor a füzet fölé hajolt, Sebestyénnek nem jött álom. Csak ült, a tollal a kezében, és a fényképet nézte, amit az asztalára tett. Aztán hajnali háromkor – anélkül, hogy érezte volna az átmenetet – egy templomban állt. A templom égett. A lángok nem vörösek voltak, hanem fehérek, mint a kiégett csillagok. A füst nem fojtogatott, hanem suttogott. És a padok között egy nő hangja szólt, tisztán, mintha a füle mellett állna: „Megint elkéstél.”
Sebestyén felébredt. A szívverése olyan hangos volt, hogy a szomszéd szobában is hallani lehetett volna. De a füzetében, a saját kézírásával, egy mondat állt, amit nem emlékezett, hogy leírt volna: A tűz nem emészt, hanem emlékezik.
Az álom másnap is folytatódott. Nem alvás közben, hanem délben, a főtéren, amikor Sebestyén a tűzoltólaktanya felé tartott, hogy átadja a felmondását. A nap éles volt, a tér zsúfolt, és ő épp egy kávézó ablakán nézte a saját tükörképét – amikor meglátta a nőt. Ugyanaz a haj, ugyanaz a tekintet, mint a fényképen. Ugyanaz a ruha, csak a színe más: amott kék volt, itt vörös, mint a tűzoltóautó lakkja. A nő a tér közepén állt, és egy padra nézett, mintha várna valakit. Sebestyén egyedül érezte a vad belső kényszert, hogy megszólítsa. De mielőtt szóhoz jutott volna, a nő megfordult.
Néhány másodpercig csak nézték egymást. Sebestyén a nő kezére pillantott – ott, a bal gyűrűsujján, egy ezüst karika volt, díszítés nélkül, de egy apró, törött vonallal, mintha egykor kettétörték volna, majd összeolvasztották. A nő megszólalt. A hangja olyan volt, mint az álmában hallott, de ezúttal a levegőben rezgett, valóságos volt, és a szavai nem hagytak helyet a kétségnek: „Nem véletlenül ismerted fel a gyűrűmet.”
Sebestyénnek kiszáradt a szája. „Honnan ismerem magát?” – kérdezte, de a kérdés már a kimondás pillanatában hamisnak érződött. A nő nem mosolygott. A szeme árnyékában egy pillanatra mintha lángok tükröződtek volna. „Nem magától kérdezem, hogy ismerem-e. Azt kérdezem, hogy emlékszik-e, miért égett le az a templom.”
„Néha a bűn nem az, amit elkövettünk, hanem amit nem volt bátorságunk megállítani.”
Sebestyén visszahőkölt volna, de a lába nem engedelmeskedett. „Én sosem voltam templomban” – mondta, de a szavai úgy jöttek ki, mint a füst, amelyik éget. A nő lassan bólintott. „A te lelkedben volt a templom, Sebestyén. És mi voltunk azok, akik a gyújtót tartottuk.” Ezzel megfordult, és elindult a tér túloldala felé, ahol egy régi, zöldre festett kapu nyílt a sikátorba. Sebestyén utánakiáltott: „Várjon! Hogy hívják?” A nő meg sem állt, csak a hangját küldte vissza a válla fölött: „Esther. De te mindig Ilonának hívtál.”
Sebestyén ott állt a tér közepén, a kezében a megperzselt fényképpel, amit öntudatlanul is magával hozott, és a fülében ott csengett a név, amit soha nem hallott, mégis mélyen ismerős volt. Aztán a telefonja rezgett. A laktanya üzenete: „Ne gyere be. Megvan a gyújtogató. A régi templom alagsorában találták meg, egy nőt.” Sebestyén a térre nézett, de Esther már eltűnt. Csak a gyűrű fénye maradt a szeme előtt, és a kérdés, amelyre tudta, hogy nincs könnyű válasz: ha a gyújtogatót megtalálták, akkor ki volt az a nő, aki épp az imént mondta, hogy mi voltunk?