Az Eltűnt Égbolt Naplója

A rozsdás lakat nem adta meg magát egykönnyen. Réka a vállával feszült neki a vasajtónak, érezte, ahogy a festékdarabok a kabátjára tapadnak, mint valami száraz bőr. A dombtetőn álló obszervatórium már harminc éve nem fogadott látogatót, és ez meg is látszott rajta: a kupola résein beszüremlett a novemberi szél, a padlón vastagon állt a por, és valahol a sötétben egy galamb rebbent fel, amikor belépett. A fény a betört üvegablakon át tört be, éles sávokat rajzolva a régi műszerekre, amelyek úgy meredtek rá, mint elfeledett bálványok.

– Szép kis hely – motyogta, és elővette a diktafonját. – Réka vagyok, a Városi Krónika munkatársa. Helyszín: a bezárt Bárdos-obszervatórium. Téma: elfeledett épületek, amelyeket a város maga mögött hagyott.

A hangja visszhangzott a kupola alatt, mintha valaki ismételné a szavait. A szerkesztőségben azt mondták, ez a riport csak töltelékanyag lesz, valami a reklámok közé. De Rékának szüksége volt erre a munkára. Az utóbbi hónapokban minden cikke ugyanarról szólt: költségvetési viták, útfelújítások, elveszett kutyák. A lelke mélyén érezte, hogy valami hiányzik, de nem tudta megnevezni, mi az. Talán ezért is vállalta el ezt a megbízást, mert a romok között legalább nem kellett úgy tennie, mintha érdekelné, amit csinál.

A kupola közepén egy hatalmas távcső állt, csöve a föld felé billenve, mint egy lehajtott fej. Réka körbejárta, ujjait végighúzta a hideg fémen. A gép még működőképesnek tűnt, de a lencséjét vastag porréteg fedte. Ahogy lehajolt, hogy közelebbről megnézze, a lába megcsúszott egy laza padlódeszkán. A deszka megemelkedett, alatta sötét üreg tátongott.

– A fenébe – sziszegte, de a szíve gyorsabban kezdett verni. Nem a félelemtől, hanem attól a furcsa, zsigeri izgalomtól, amit utoljára talán tíz éve érzett, amikor még hitt abban, hogy az újságírás képes megváltoztatni a világot.

Letérdelt, és benyúlt az üregbe. Az ujjai egy kemény, bőrkötésű tárgyra kulcsolódtak. Előhúzta. Egy jegyzetfüzet volt, a borítója megrepedezett, a lapjai megsárgultak. A címlapon kézzel írt név: Bárdos Márton.

– Bárdos – mondta félhangosan. A név ismerős volt. A városi levéltárban találkozott vele, amikor az obszervatórium történetét kutatta. Bárdos Márton csillagász volt, aki 1987-ben tűnt el nyomtalanul. A rendőrség lezárta az ügyet, a város pedig lassan elfelejtette. Még egy emléktáblát sem kapott.

Réka leült a poros padlóra, és óvatosan kinyitotta a füzetet. Az első oldalak tele voltak számításokkal, csillagászati koordinátákkal, apró, sűrű sorokkal. Aztán jöttek a leírások: egy 1987-es égi jelenségről, amelyet Bárdos „a Nagy Csendnek” nevezett. A csillagok állása, a bolygók együttállása, valami, amit a tudós szerint csak egyszer lehetett megfigyelni ezer év alatt.

– Miért nem hallottam erről soha? – kérdezte, de a kérdés a kupola üres csendjébe veszett.

Az utolsó oldalon azonban nem számítások voltak. Egy ábra. Egy csillagtérkép, apró, gondosan megrajzolt pontokkal, vonalakkal. És a térkép közepén egyetlen csillag, kézzel bekarikázva, vastag, szinte dühös vonallal. Mellette egyetlen szó, csupa nagybetűvel:

EMLÉKEZZ!

Réka keze megállt a levegőben. A szó nem a csillagászatra utalt. Vagy legalábbis nem csak arra. Valami megmozdult az emlékezetében, mint egy hal a zavaros vízben. Emlékezz… Hol látta ezt a szót? Hol látta ezt az ábrát?

Aztán beugrott. Gyerekkorában, a nagymamája konyhájában. Az asztalon hevert egy régi újság, a helyi lap valamelyik száma. A nagymama mindig gyűjtötte az újságokat, mondván, hogy „az igazságot nem szabad kidobni”. Réka akkor még kislány volt, de tisztán emlékezett: a címlap szélén, a margón, ugyanez a csillagtérkép volt. Ugyanez a bekarikázott csillag. És ugyanez a szó: Emlékezz!

– Ez lehetetlen – suttogta. – Az az újság… az 1987-es volt. Én akkor még meg sem születtem.

De az emlék nem halványult. Sőt, egyre élesebb lett. Látta maga előtt a nagymama kezét, ahogy az újság fölé hajol, és a szélén lévő ábrára mutat. Hallotta a hangját, amint azt mondja: „Ezt ne felejtsd el, Réka. Bármi történjék is, ezt ne felejtsd el.”

Réka felállt, a jegyzetfüzetet a mellkasához szorította. A kupola hirtelen szűknek tűnt, a levegő sűrűnek. A távcső csöve mintha most már őt figyelné, nem a csillagokat. A galamb újra felrebbent, és a szárnycsapások hangja úgy visszhangzott, mint egy figyelmeztetés.

– Ki voltál te, Bárdos Márton? – kérdezte, és a hangja remegett. – És miért rajzoltad ezt az ábrát egy újság szélére, napokkal a halálod előtt?

A válasz nem érkezett meg. De a füzet utolsó lapján, a csillagtérkép alatt, apró, alig olvasható betűkkel még egy sor állt. Réka csak most vette észre. Közelebb hajolt, hunyorított a félhomályban.

„Aki emlékszik, az soha nincs egyedül. De aki emlékeztet, az soha nincs biztonságban.”

A szavak nem illettek egy csillagászati jegyzetfüzetbe. Inkább egy vallomáshoz, vagy egy utolsó üzenethez. Réka zsebre tette a diktafont, és a kijárat felé indult, de a lába megállt a küszöbön. Hátranézett. A porban, ahol az előbb ült, egyetlen lábnyom sem látszott. Csak az övé. És mégis, a kupola túlsó oldalán, a betört ablak alatt, a porban egy másik nyom is volt. Friss. Mintha valaki ott állt volna, és figyelte volna őt, miközben a füzetet olvasta.

Réka kisietett az épületből, a szíve a torkában dobogott. A domb aljában a város fényei pislákoltak, de most először úgy tűnt, mintha azok a fények is figyelnék. Vagy mintha valami, ami eddig aludt, most felébredt volna.