A pergamen titka
Lilla ujjai megálltak a poros iratkötegen. A levéltár mélyén, ahol a levegőt rég elfeledett papír illata töltötte meg, éppen egy rozoga fadobozt próbált kinyitni. A zár engedett, és a doboz fedele nyikorogva feltárult. Belül, megsárgult selyemkendőbe bugyolálva, egyetlen pergamentekercs lapult. Kibontotta a kendőt, és a pergamen sima felületén bonyolult vonalak rajzolódtak ki.
Csillagtérkép volt. Koncentrikus körök, görög betűkkel írt jegyek, és apró, tűhegyes pontok tucatjai, melyeket halvány ezüstfonál kötött össze. Lilla elmosolyodott. Régi horoszkóp, gondolta, amilyet a középkori asztrológusok készítettek. De ahogy alaposabban szemügyre vette, a mosoly megfagyott az arcán. A bolygók állása, a csillagok szögei – mindent pontosan ismert. Ez a térkép az égboltot ábrázolta, méghozzá azon a napon, amikor ő született.
Ez lehetetlen. Lilla megrázta a fejét. Hiszen a pergamen régiségnek tűnt, legalább száz éves. Hogyan kerülhetett rá az ő születési dátuma? Újra végigsimította a jeleket. A Vénusz a Halakban, a Mars a Skorpióban, a Hold az Oroszlán jegyében – minden egyezett. Még a sorsházak elrendezése is tükörképe volt annak, amit egy régi naplójában feljegyzett.
Ekkor megérintette a pergamen közepét, ahol egy ezüstösen csillogó, stilizált napkorong ábrája derengett. Az anyag megremegett. Halvány derengés futott végig a vonalak mentén, mintha a csillagok életre keltek volna. Lilla visszakapta a kezét, és dermedten figyelte, ahogy a fény lassan elhal. A szobában hideg fuvallat söpört végig, meglegyintve az arcát. A doboz melletti polcon megzördült néhány papír.
– Ez meg mi volt? – suttogta.
A levéltár ajtaja felé lépett, hogy szóljon valakinek, de aztán megtorpant. Valami visszatartotta. A tekercs most is ott feküdt, ártalmatlannak tűnve, de Lilla úgy érezte, mintha figyelnék. Visszaült, és most már minden apró részletet tanulmányozott. A térkép alján, a zodiákus jegyek gyűrűjén kívül, egy apró, elmosódott aláírás rejtőzött. Csak két betűt tudott kivenni: „E. Kárpáthy”. Ez a név semmit nem mondott neki.
Másnap reggel a könyvtár nyüzsgő csarnokában alig bírta kivárni, hogy beszéljen Mártonnal, a levéltár vezetőjével. A férfi egy hatalmas tölgyfa asztal mögött ült, és régiségeket katalogizált. Lilla elé tette a pergament.
– Nézd meg ezt! – mondta izgatottan. – A születési horoszkópom. Ráadásul mintha élne...
Márton felvonta a szemöldökét, és alaposan megnézte a térképet. Sokáig hallgatott, majd leültette Lillát maga mellé.
– Kárpáthy... – morfondírozott. – Ismerős a név, de nem tudom hová tenni. A katalógus szerint ez a doboz a harmincas évek elején került be. Az adományozó neve teljesen kiolvashatatlan. Sajnos a nyilvántartásunk gyakran hiányos.
– De hogy kerülhetett rá az én horoszkópom? – kérdezte Lilla. – A születési adataim az égvilágon senkit nem érdekelhettek akkor.
– Talán csak véletlen. Az asztrológiai konstellációk ismétlődnek. Minden ilyen térkép hasonlít valakiére. De ami igazán furcsa... – Márton végighúzta ujját a pergamen szélén. – Itt, látod? A széle elszakadt. Ez nem teljes. Valószínűleg egy nagyobb lap része. Lehet, hogy a hiányzó darabon volt valami fontos magyarázat.
Lilla elvette a pergament, és most már ő is látta a rojtozott, egyenetlen peremet. A hiányzó rész... Azonnal bizonyos volt benne, hogy meg kell találnia. De előbb azt kellett kiderítenie, ki volt az a Kárpáthy. A délutánt azzal töltötte, hogy a könyvtár régi nyilvántartásait bújta, de semmilyen utalást nem talált erre a névre. Semmilyen családi krónika, semmi hasonló adomány nem szerepelt az iratokban. Mintha a pergamen a semmiből bukkant volna elő.
Ekkor egy öreg takarító, aki csendben portörölt a sarokban, megszólalt:
– Kárpáthy, azt mondja? – kérdezte rekedtes hangon. – Régen, amikor még gyerek voltam, a nagymamám mesélt egy Kárpáthy családról. Azt mondta, ők voltak a falu utolsó tudósai, akik a csillagokból olvastak. De mind eltűntek egy éjszaka, és soha többé nem hallott róluk senki.
Lilla megdermedt. A takarító szavai különös visszhangot keltettek benne. Az ő családja is régóta élt ebben a városban, de soha nem hallott efféle történetről. Vajon köze lehetett hozzájuk? Zavartan mormolt egy köszönetet, és a pergament magához szorítva kiosont a levéltárból.
Az utolsó sugaraiban izzó őszi nap alatt elhatározta, hogy saját kezébe veszi a nyomozást. A térkép azóta is égett a táskájában, és mintha meleg sugárzást árasztott volna. Este a lakásán, a konyhaasztalra terítve ismét tanulmányozni kezdte. A fény most nem jelentkezett, de a hideg fuvallat visszatért. A szoba sarkából, a függönyök mögül mintha egy fekete sziluett figyelte volna.
„A fény az árnyékot követi” – olvasta félhangosan a pergamen szélén megbúvó, alig észrevehető mondatot.
A szavak mintha beivódtak volna a levegőbe. A sziluett nem mozdult, de Lilla tudta, hogy a hiányzó darab nem csupán egy elveszett papírszelet. Az átok, amiről a takarító beszélt, talán éppen ezen a mondaton keresztül értette meg, hogy a múlt és a jelen összekapcsolódik. Másnap megkezdi a nyomozást – és kész volt szembenézni bármivel, ami a családja múltjában rejtőzött.