Az idő kapujában

Az éjszaka sűrűjében Léna újra ott állt a hídon. A korlát hideg kőpárkánya ismerős volt a tenyerének, akár egy régi barát kézfogása. Alatta sötét víz csobogott, fölötte fekete ég, és a túlparton egy kert virágzott olyan buján, hogy szinte szúrta a szemét. Tudta, hogy ez az álom. Tudta, hogy a férfi is ott lesz, aki mindig a kert kapujában várja, háttal, mozdulatlanul, mintha örökkévalóságok óta állna ott. Ki vagy? – kérdezte volna, de az álombeli Léna soha nem szólalt meg. Csak sétált a hídon át, a virágok felé, és közben érezte, ahogy a szirmok lassan barnulni kezdenek, a lombok elfonnyadnak, és a kert rothadó illata körbelengi. Mire odaért volna, a férfi eltűnt, és a híd alatt már nem víz, hanem hamu hömpölygött. Léna arra ébredt, hogy a szíve vadul ver, és a párnája nedves a könnyektől, amikről nem is sejtette, hogy valóságosak.

A műteremben a vászon üresen várta. A festőállványon a felvázolt kompozíció egy kertet ábrázolt volna, de a színek sehogy sem akartak életre kelni. Léna az ablakhoz lépett, és bámulta a budapesti háztetőket. Az álom egy hete tért vissza, minden éjjel ugyanazzal a fojtogató pontossággal. Ez több mint véletlen, gondolta, és halántékára szorította a kezét. De miért érzem, hogy ez a férfi valóságos? Az ecset megremegett a kezében; a palettán a zöldek és a barnák keveredtek, mint a romlás színei. Úgy döntött, ma nem fest. Inkább elindul a városba, hátha a járókelők arca elűzi a lidércnyomást.

Márk ujjai régi könyvek gerincén siklottak végig. A könyvtár csendjét csak a fűtéscsövek kattogása törte meg, és a por szaga, ami mindig megnyugtatta. Egy vastag, bőrkötéses albumot emelt le a polcról: Elfeledett festők rejtett világa. Lapozás közben az egyik oldalon megakadt a keze. A reprodukció egy kertet ábrázolt, ami épp a virágzás és a pusztulás határán állt. A háttérben egy híd ívelt át egy folyó fölött, amit mintha aranyló köd takart volna. Márk mellkasa elszorult, ahogy a képet nézte. Ismerem ezt a helyet – nyilallt belé a felismerés, bár tudta, hogy képtelenség. Soha nem járt ilyen kertben. Mégis, ahogy a részleteket fürkészte, mintha saját emlékei szivárogtak volna elő: a nedves föld szaga, a híd alatt csörgedező víz hangja, és egy alak, aki a túlparton várja. A könyvben a festő neve ismeretlen volt, csak annyi állt: „Anonymus, 1920 körül.” Márk becsukta az albumot, de a kép beleégett a retinájába. Aznap este nem tudott olvasni; helyette céltalanul bolyongott az utcákon, mígnem egy kávézó kirakatából sárga fény szűrődött ki.

A kávézóba belépve Léna azonnal érezte, hogy a levegő sűrűbb a megszokottnál. A sarokban lévő asztalhoz ült, és rendelt egy erős presszókávét. A gőzölgő csésze fölött észrevette, hogy a pultnál egy férfi áll, háttal neki, és a kirakatüvegen át a visszatükröződő arcát figyeli. Széles váll, enyhén görnyedt tartás, ahogy a pulton könyökölt. Mintha már láttam volna – suhant át az agyán. A férfi megfordult, és a tekintetük találkozott. Márk szeme sötétbarna volt, mély, mint a folyó az álmában, és ahogy ránézett, Léna úgy érezte, mintha lecsúszott volna a talaj a lába alól. A felismerés nem a tudatból, hanem a testéből tört fel: a szívverése felgyorsult, a tenyere megizzadt. Márk ugyanabban a pillanatban szintén megtorpant. A csésze, amit épp a pulthoz vitt volna vissza, megcsörrent a kezében. Ő az – gondolta, pedig fogalma sem volt, kicsoda ez a nő. Csak annyit tudott, hogy az arca, a gesztusa, ahogy a haját a füle mögé tűri, mintha egy másik életből lenne ismerős.

– Sajnálom, nem zavarom? – lépett közelebb Márk, és maga is meglepődött a hangján, ami idegenül csengett. Léna megrázta a fejét, és intett, hogy üljön le. Márk leült, és hosszú csend telepedett közéjük, ami mégsem volt kínos. Inkább olyan, mint amikor valaki hazatér. – Furcsa ezt kimondani, de azt hiszem, ismerem önt – mondta végül Márk, és a szavakkal együtt mintha egy híd épült volna a kettejük közötti térben. – Bár biztos vagyok benne, hogy soha nem találkoztunk. – Léna elmosolyodott, de a mosoly szomorú volt. – Én is pontosan ugyanezt érzem. – Körbemutatott a kávézón, ahol a pára az ablakokra telepedett. – Talán az álmaimban láttam magát. Egy hídon, egy kert előtt. – Márk arca elsápadt. – És a kert virágzott, aztán elrohadt? – kérdezte halkan. A nő szeme elkerekedett. A valóság egy pillanatra elvékonyodott körülöttük, mintha a könyvtár poros levegője és a műterem festékszagú magánya egyetlen, közös emlékezetbe olvadt volna.

A híd ott derengett közöttük, láthatatlanul, és várta, hogy átkeljenek rajta.

Márk ösztönösen a táskájába nyúlt, és előhúzta a könyvtárból kikölcsönzött albumot. Kinyitotta a festmény reprodukciójánál, és Léna elé tolta. – Ezt találtam ma. És mintha mindig is tudtam volna, hogy léteznie kell ennek a képnek. De a kert, a híd… olyan, mint az álmom! – Léna remegő ujjakal érintette meg a papírt. A festmény sarkaiban a pusztulás indái kanyarogtak, de középen még egyetlen, makacs rózsa virított. – Ez az én álmom – suttogta. – Csak épp festve. De én soha nem láttam ezt a képet. – Egymásra néztek, és a csend ismét beszélni kezdett. A kávézó zaja kihúzódott a tudatuk peremére. – Azt hiszem, kell, hogy ennek jelentősége legyen – mondta lassan Márk. – De még nem tudom, micsoda. – Léna bólintott, és érezte, hogy a belső feszültség, ami napok óta szorította, egyszerre enyhülni kezd. Nem múlt el, csak más alakot öltött. – Talán közösen kell rájönnünk – felelte, és ezek a szavak egyszerre voltak ígéret és fenyegetés. Mert a felismerés magával hozta a sejtést is: ami a múltban történt, és amire nem emlékeznek, az a jelenben ismétlődni fog. Hacsak nem néznek szembe vele.

Kint a város fényei kigyúltak, és a Duna felől nedves szél kerekedett. A kávézó ajtaja kinyílt, és a hideg levegő belibbent, de ők ketten mozdulatlanok maradtak, mintha egy másik időben léteznének. Léna a férfi szemébe nézett, és látta benne ugyanazt a kérdést: Kik vagyunk mi egymásnak? A válasz a hídon túl várta őket, a kertben, ahol a virágzás és a pusztulás egy tőről fakadt. De az oda vezető út még ködbe veszett, és a ködben régi sebek és elfeledett arcok körvonalai sejlettek fel. – Holnap is itt leszel? – kérdezte Márk, és a hangjában volt valami esdeklés, amit talán maga sem értett. Léna felvette a kabátját, és az ajtó felé indult, de közben visszafordult. – Itt leszek. De addig is, ne félj az álmaidtól. – Aztán kilépett az éjszakába, és Márk egyedül maradt a csészéjével, a nyitott albummal, és a bizonyossággal, hogy az élete egy olyan fordulóponthoz ért, amiről nem tudta, hogy létezik.