A véletlen felfedezés
Az antikvárium levegője vastagon ült a tüdőmben, mint a por, ami évszázadok óta rakódott a tárgyakra. Anna a hátsó sarok felé lépdelt, ahol a boltos szerint a „különlegesebb darabok” vártak új gazdára. Ujjai épp egy kopott asztrolábium peremén siklottak végig, amikor megakadt a szeme valamin. Egy iránytű feküdt egy bársonnyal bélelt dobozban, számlapján nem a megszokott égtájak, hanem csillagképek ragyogtak – halvány arannyal festve, mintha maga az éjszakai égbolt költözött volna a fémkorongba.
– Érdekes darab, ugye? – A boltos, egy ősz hajú, görnyedt alak, nesztelenül lépett mellé. – Egy hagyatékból került elő, valami öreg csillagászé lehetett. Azt mondják, furcsa álmok járnak vele.
Anna szíve hevesebben vert. Asztrológus-történészként pontosan tudta, hogy a csillagképek ábrázolása a navigációs eszközökön a reneszánsz idején élte virágkorát, de ez a darab sokkal régibbnek tűnt. Valami nem stimmel a stílusával… mintha több kor lenne benne egyszerre. – Megérintette a hideg fémet, és bizsergés futott végig a karján.
– Mennyi az ára? – kérdezte, bár tudta, hogy úgysem számít.
A boltos szeme összeszűkült. – Magának, kisasszony, jelképes összeg. De vigyázzon vele! Az előző tulajdonosok… nos, ők már nem mesélnek.
Anna összerezzent, de nem hátrált. Pár perc múlva az iránytű a táskájában lapult, súlya megnyugtatóan nehezedett a vállára, miközben hazafelé sietett a kihalt utcákon. Az esti szél felkavarta a faleveleket, és a tükörkép az üzletek kirakatában mintha élesebb, vadabb lett volna a szokásosnál.
Azon az éjszakán álmodott először.
Egy hatalmas, kőkupolás teremben találta magát, ahol a falakon csillagtérképek sorakoztak, és a középen álló hatalmas távcső a nyitott tetőablakon át a Tejútra szegeződött. A levegőben fahéj és régi pergamen illata keveredett. Egy alak állt az asztalnál – köpenyes, hajlott hátú férfi, aki épp egy pergamenre rajzolt, miközben halkan mormogott valamit. Anna közelebb lépett, és észrevette, hogy az asztalon az ő iránytűje fekszik, csak épp fényesen, mintha most készült volna. A férfi felemelte a fejét, és bár arca homályba veszett, hangja tisztán csengett:
„Az út nem a tenger felett vezet, hanem az ég alatt kanyarog. De aki követi, annak tudnia kell a csillagok igaz nevét.”
Anna felriadt. A szoba sötét volt, csak az iránytű mutatói derengetek halványan a holdfényben, mintha válaszra várnának. Ez nem csak egy álom volt. Ez egy üzenet. – Homlokát kiverte a veríték, de teste tele volt furcsa energiával.
Másnap korán a könyvtárba sietett. Órákig bújta a régi katalógusokat, csillagászati értekezéseket keresve. Az iránytű leírása sehol sem bukkant fel, de egy középkori kódex margóján rátalált egy apró, elmosódott rajzra – egy csillagkép-térképre, ami kísértetiesen hasonlított a számlap mintájára. A kép alatt latin szavak: Stella Ductor, a Vezércsillag.
Amikor kilépett a könyvtár üvegajtaján, a nyári nap fénye szinte vakító volt. Ekkor érezte – nem látta, csak érezte –, hogy valaki figyeli. Megfordult, de csak egy magas, sötétkabátos alak tűnt el a sarkon túl. Túl gyorsan. Anna szíve a torkában dobogott. Követnek. – Az iránytű a zsebében mintha felmelegedett volna a tenyerében, mintha maga is reagálna a veszélyre.
Hazaérve bezárkózott a dolgozószobájába, és az asztalra tette a rejtélyes tárgyat. A csillagképek most, a lámpa fényében mintha egy kicsit elmozdultak volna. Vagy csak a képzelete játszott vele? A reggeli álom képei visszatértek: a kupola, a köpenyes férfi, a figyelmeztetés. Anna tudta, hogy a válaszok valahol a múlt ködébe vesztek, de az iránytű élő, lüktető jelenlét volt a kezében – és bármit is jelentsen a „csillagok igaz neve”, nem engedhette, hogy más találja meg előbb.
Az ablakon át a város esti fényei hunyorogtak, de Anna tekintete az égre szegeződött. Valaki figyel. De én is figyelem őt.