A repedések olvasója
A kápolna úgy fogadta Nórát, mint egy száj, amely évszázadok óta nem beszélt. A hegyi út utolsó kanyarjában a köd úgy szakadt fel, mint egy nedves függöny, és mögötte ott állt a kőépület, repedésekkel a falán, mohával a küszöbén. Nóra leállította a terepjárót, és egy pillanatig csak nézte. A tető egyik fele beszakadt, a harangláb csonka volt, de a bejárat fölötti boltív még tartotta magát. Ez is csak egy rom. Mint én. A gondolatot elhessegette, aztán elővette a felszerelését: szikét, ecsetet, oldószereket, fényképezőgépet. A levegő hűvös volt, ózonos, mintha a vihar nemrég vonult volna el, de a felhők még nem döntötték el, maradjanak-e.
A kápolna belseje hűvös volt és száraz. A freskó a nyugati falon terült el, és Nóra első pillantásra látta, hogy évszázadok óta senki sem nyúlt hozzá. A vakolat több helyen levált, a színek megfakultak, de a kompozíció még olvasható volt: két alak állt egymással szemben, kezük a magasba emelve, mintha egy hidat tartanának. A híd azonban hiányzott. A középső részen a vakolat teljesen leomlott, és alatta egy másik, régebbi réteg sejlett fel. Nóra közelebb lépett. A két alak között nem kötél, nem ív, hanem egy fényszerű sáv lehetett egykor, talán aranyfüst, talán valami világosabb pigment. Most csak a töredékei látszottak: néhány ecsetvonás a levegőben, mintha a híd soha nem is ért volna össze. Mennyire ismerős. Nóra elfordult. Nem azért jött, hogy a saját életét lássa a falon.
A hátsó padból halk nesz hallatszott. Nóra összerezzent. Egy férfi állt ott, hátán fotóstáskával, kezében állvánnyal. Sötét haja volt, az arca sovány, a szeme pedig olyan, mintha hosszú ideig nézett volna a semmibe.
– Bocsánat – mondta a férfi. – Nem akartam megijeszteni. Áron vagyok. Csillagász-fotós. Ma éjjel meteorhullás lesz, és ez az egyetlen fedett hely a hegyen.
– Nóra. Festményrestaurátor. – A nő elmosolyodott. – Szóval te is a repedéseket keresed.
Áron megvonta a vállát. – Én inkább a fényt.
Nóra felnevetett. – Az ugyanaz.
Áron nem nevetett. De a tekintete egy pillanatra megállt Nórán, és Nóra úgy érezte, mintha egy régi fénykép nézne vissza rá. Ismerem ezt az arcot. Pedig soha nem láttam. Áron is érezte. A levegő megváltozott közöttük, mintha a kápolna lélegzene. Aztán Áron elfordult, és elkezdte beállítani az állványát.
– Nem hiszek az ilyesmiben – mondta halkan.
– Miben? – kérdezte Nóra.
– Abban, hogy két idegen felismeri egymást.
Nóra a freskóra nézett. – Én sem. De a freskó festője igen.
A naplemente vörösréz színű fényt vetett a falra. Nóra elővette a szikét, és elkezdte óvatosan eltávolítani a laza vakolatot a hiányzó híd körül. A munka lassú volt, meditatív. A rétegek alatt újabb és újabb nyomok bukkantak elő: egy vonal, egy színfolt, egy név töredéke. Aztán valami más. A két alak feje fölött, a vakolat mélyén, két félkör rajzolódott ki. Nóra lélegzete elakadt. A félkörök nem egymás felé hajoltak. Nem érintkeztek. Külön-külön záródtak, mint két külön világ, amelyek soha nem akartak hidat építeni.
„A fényhíd nem azért hiányzott, mert leomlott. Hanem mert soha nem is épült meg.”
Nóra hangosan is kimondta, mielőtt meggondolhatta volna.
Áron odalépett. – Mit találtál?
– Azt hiszem, a freskó eredetije mást mesélt. Két ember, akik nem összetartoznak, hanem külön-külön egészek.
Áron a félkörökre nézett. – Ez elég magányos.
– Vagy elég őszinte.
Később, amikor a nap lement, Áron kiment a kápolna elé. A meteorok ezüstös karcolatokat húztak az égre. A fényképezőgép hosszú expozícióval kattogott. Nóra bent maradt, a freskó előtt térdelt, és a félköröket vizsgálta. Aztán Áron berontott, az arca sápadt volt.
– Gyere, nézd meg.
A képen a kápolna ablakában egy alak körvonala állt. Nem Áron volt. Nem Nóra. Egy magas, sovány árny, aki a csillagok felé nézett. A felvétel éles volt, a zaj ellenére is. Nóra végigfutott a hideg.
– Ez nem lehet – mondta.
– Tudom – mondta Áron. – De ott van.
Nóra a freskóra nézett, a két félkörre, amelyek külön záródtak. Aztán az ablakra, ahol az alak állt. Talán nem is hidat kell építenünk. Talán először külön kell záródnunk. De ezt nem mondta ki. Áron sem.
Csak álltak a kápolna közepén, a hiányzó fényhíd alatt, és nézték a képet. A meteorok tovább hullottak odakint. A kérdés ott maradt a levegőben, akár a régi vakolat pora: ha a fényhíd soha nem is létezett, miért érzik mégis úgy, hogy valaminek össze kellene érnie?

