A Találkozás
A hegyi levegő Lili tüdejét hasította, olyan csípősen és tisztán, hogy majdnem fájt. A menedékház vastag kőfalai mögött a csend nem hiányzott, hanem ott várakozott, nehéz és párás. Két napja érkezett, és még mindig nem szokott hozzá ahhoz a módhoz, ahogy a fenyők susogása összemosódik a saját lélegzetével. A vászont egyelőre nem feszítette ki – a sorozat, amit tervezett, a Semmibe vesző határok címet viselte, de egyelőre csak a semmi volt, nem a határ.
Aznap délután újabb vendég érkezett. Hallotta a kavicsok roppanását az autó alatt, majd egy tompa csapódást, amint egy bőrönd a földre zuhant. Nem nézett ki az ablakon. Nem az én dolgom – gondolta, és a ceruzájáért nyúlt, amit a notesze mellett hagyott. De a léptek a folyosón ismerősek voltak, anélkül, hogy ismerte volna őket. Valami a ritmusukban – túl gyors, túl sietős ahhoz, hogy csak egy új vendég legyen.
Máté a vécé fölötti kis tükröt bámulta, amikor bement a szobájába. Az arca sápadt, a szeme alatt sötét félholdak. Ezt csinálta velem – villant át rajta, de azonnal elhessegette. Nem a nő tette ezt. Ő menekült el elől, nem fordítva. A zongoráját – egy elektromos billentyűzetet – letette az ágy mellé, de nem csatlakoztatta. A csend; a fenébe is, miért gondolta, hogy a csend segíteni fog?
Este fél nyolc lehetett, amikor mindketten a kerti asztalnál találták magukat. A menedék házigazdája, egy idős, hallgatag férfi, kint hagyott nekik egy tál forralt bort és két poharat. Lili a kabátjába húzódott, Máté pedig ujjával dobolt az asztal lapján, mintha egy láthatatlan dallamot kaparna. A csend nem volt kényelmetlen, de nem is volt barátságos – olyan volt, mint egy nyitott ajtó, amelyen senki sem akar belépni.
– Hosszabb maradsz? – kérdezte Lili végül, a borospoharát figyelve.
– Nem tudom – mondta Máté. Hangja rekedt volt, mintha rég nem használta volna. – Attól függ, mennyire bírom a magányt.
– Én pont azért jöttem, hogy megtaláljam – válaszolta Lili, és egy pillanatra elmosolyodott. Máté is elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. Valami ismerős vibrált köztük, mint egy elfelejtett dal első üteme, amit az ember már nem tud lejátszani, de a ritmusa ott motoszkál a csontjaiban.
Aznap este Lili nem tudott aludni. Kiment a közös helyiségbe egy pohár vízért, és a falon megakadt a szeme egy régi fényképen. Portré nagyságú, fakó színekben. Egy táj: hegyek, egy völgy, egy görbe fenyő az előtérben. Lili szíve kihagyott egy ütemet. Ugyanaz a táj. Évekkel ezelőtt, még az Akadémián, megfestette ezt a képet – ugyanezt a kompozíciót, ugyanezt a fényt. Csak más technikával. Az a festmény eltűnt az egyik kiállítás után, soha többé nem látta.
– Honnan van ez a kép? – kérdezte, amikor Máté a háta mögé lépett. Ő sem aludt.
Máté a fotóra pillantott. – A tulajdonos mondta, hogy a nagyapja hozta a háborúból. Valami régi, elhagyott házban találta a hegyekben – megállt, és Lili felé fordult. – Miért?
– Mert én festettem meg – mondta Lili halkan. – Csak nem így. De pontosan ezt a tájat.
A csend most más volt. Nem kínos. Inkább várakozó.
A hegyek nem felejtenek – mondta Máté halkan, és Lili úgy érezte, mintha a saját gondolatát hallaná vissza.
Máté nem kérdezett többet. Csak állt ott, a félhomályban, és Lili érezte, hogy a fotó nem véletlenül került ide. Valami elkezdődött, amit egyikük sem irányíthatott – és ez egyszerre volt ijesztő és elkerülhetetlen.
