Az Idegen Határ
A köd nem a tájból emelkedett fel, hanem mintha a lakók elfojtott emlékei sűrűsödtek volna tapintható masszává a macskaköves utcákon. Raven léptei tompán kongtak a korhadó falak között; olyan helyet keresett, ahol a nevek elveszítik a jelentésüket, és a holnapoknak nincs súlya. Hónapok óta sodródott a városhatárok nélküli senki földjén, hátrahagyva egy olyan életet, amelynek utolsó évei mára csupán hamvadó parázsnak tűntek a fejében. Olyan terheket cipelt, amelyek láthatatlan pántokként szorították a vállát, mégis makacsul hitt benne, hogy a mozgás önmagában felér egyfajta feloldozással. Ravensburg – vagy ahogy a helyiek hívták, csupán a Végállomás – pontosan annyira volt lélektelen, amennyire ő maga áhította: üres utcák, zárt redőnyök és a dermedt csend, amelyben még a saját gondolatai is visszhangtalanul vesztek el.
A főtér sarkán megbújó antikvárium kirakatát vastag porréteg borította, de a rozsdás cégér – amelyen egy homokóra rajza kopott le lassan a fa erezetével együtt – mágnesként vonzotta a tekintetét. Bent a papír, a rég kiégett gyertyák és a nedves fa szaga keveredett egymással, egy olyan letűnt kor illata, amely soha nem is létezett a valóságban. Raven mélyen belélegezte ezt a nehéz levegőt, mintha gyógyszert keresne a belső nyugtalanságára, miközben a keskeny sorok között botorkált, ujjbegyével érintve a megsárgult gerinceket. Nem keresett semmit, mégis mindent keresett, ami elterelhette volna a figyelmét arról a lassan fortyogó felismerésről, hogy a menekülés elől valójában önmaga miatt nem lehetséges.
A sarokban lévő, alig megvilágított polcsor mellett hirtelen mozdulat zökkentette ki a belső monológjából. Ahogy befordult a sorok találkozásánál, egyenesen beleütközött egy alakba. A könyvek megremegtek a polcokon, és néhány vékonyabb kötet puffanva hullott a kopott fapadlóra. Raven azonnal lehajolt, hogy segítsen, de mire a kezét a földön lévő bőrborítású füzet felé nyújtotta, a nő ujjai már ott voltak mellette. Amikor a tekintetük összefonódott, Ravenben megállt a levegő. Ez a pillanat nem a megszokott udvarias szabadkozásról szólt; olyan volt, mintha egy befagyott tó jege szakadt volna be alatta hirtelen.
A nő szemeiben nem a meglepetés tükröződött, hanem az a fajta mély, szinte fájdalmas őszinteség, amivel Raven leginkább kerülsz szembenézni a tükörben. A tekintetük találkozása olyan nehéz, fojtogató feszültséget szült a szűk térben, amelyet szinte vágni lehetett.
– Vigyázzon jobban, hová lép – mondta a nő, és a hangja hűvös volt, mégis érezhetően remegett benne valami rejtett rezonancia. – Vagy talán ön is csak sodródik az áramlattal, mint mindenki más ebben a városban?
– Nem szoktam megállni ott, ahol mások újat keresnek – válaszolta Raven, és a hangja mélyebben szólt, mint amire számított. Megpróbálta elkapni a tekintetét, de a nő jelenléte makacsul kitöltötte a teret. – Csak eltévedtem.
– Itt senki sem téved el – felelte a nő, és miközben kiegyenesedett, a kezében lévő könyv lapjai finoman megrezdültek a huzatban. – Itt mindenki pontosan ott van, ahová a sorsa kényszeríti. Kérdés, hogy hajlandó-e beismerni.
A legnagyobb próbatétel nem az, amikor elveszítjük a múltunkat, hanem amikor a jelenben kell szembenéznünk azzal, amit előle futva magunkkal hoztunk.
A feszültség a polcok között szinte fizikai akadállyá vált kettejük között. Raven érezte, hogy a nő nem csupán egy idegen a sok közül; a vonások, a tartás, sőt a szemében villanó bizonytalanság is olyan ismerősen hatott, ami szinte fájt. Vajon hány életen át kell még újra és újra ugyanabba a falba ütköznöm? – futott át az agyán a gondolat, miközben próbált racionális magyarázatot találni a helyzetre. De a racionális érvek itt, a poros antikvárium félhomályában azonnal érvényüket vesztették. A nő nem mozdult, mintha ő is várna valamire, egy olyan kimondatlan szóra vagy jelre, amely mindkettejük addigi világát darabjaira szedheti.
– Hogy hívják? – kérdezte a nő hirtelen, anélkül, hogy elfordította volna a fejét, és a kérdés mögött ott bujkált az a gyanú, hogy a válasz mindkettőjük számára sorsfordító lesz.
Raven a szájába harapott, érezve, hogy ezzel a találkozással véget ért a menekülése, de a valódi út még el sem kezdődött.
