Back to the tales

A törött iránytű

Két ember, akiknek a múltja elválaszthatatlanul összefonódott, egy erdei elvonuláson találkozik. A sors szerelmének tűnik, de a valódi próbatétel csak most kezdődik: mindkettőjüknek szembe kell nézniük azzal, amivé váltak, hogy megváltozhassanak.

23 min read5 chapters
Chapter 1

Az erdő szélén

Az erdő nem fogadta be Annát. Inkább elnyelte, mint egy türelmetlen állat, amely már régóta éhes. A ház a fák gyűrűjében állt, mintha a föld maga lökte volna ki magából, s a gerendák repedéseiben megbúvó moha évszázadok titkait suttogta. Anna megállt a küszöb előtt, kezében a bőrönd fogantyúját szorítva, és érezte, ahogy a hideg levegő a csontjaiig hatol. Ez az, amit akartál. Egy hely, ahol senki sem ismer. A mondat keserűen visszhangzott benne, mert a magányt kérte, de a magány most idegen szagot árasztott: viaszt, port és valami megnevezhetetlent.

A kulcsot a régi cserép alatt találta, pontosan ott, ahol az üzenet ígérte. A zár nyikorgott, mintha tiltakozna a behatolás ellen. Odabent félhomály honolt; a redőnyök résén beszűrődő fény megvilágította a porcikákat, amelyek lassú táncot jártak a levegőben. Anna letette a bőröndjét, és végigsimított a falon. A tapéta málladozott, de a minta – apró, halványkék virágok – még kivehető volt. Valaki egykor szeretett ebben a szobában. Aztán elment.

Egy halk köhögés hallatszott a háta mögül.

Anna megdermedt. A szíve egy ütemet kihagyott, majd vadul kalimpálni kezdett. Lassan fordult meg.

Egy férfi állt a nappali ajtajában, kezében bögrével, arcán ugyanolyan meglepett kifejezéssel, mint amilyen Anna tükrében lehetett. Magas volt, sötét hajába ősz szálak vegyültek, és a szeme – valami mély, nyugtalan fény – egy pillanatra megakadt Annán.

– Elnézést – szólalt meg a férfi rekedten. – Nem tudtam, hogy jön valaki.

– Én... én is úgy tudtam, egyedül leszek – felelte Anna, és érezte, ahogy a hangja megbicsaklik. – A tulajdonos azt mondta, senki sem jár erre.

– Dávid – mutatkozott be a férfi, mintha ez mindent megmagyarázna. – A nagybátyámé a ház. Ő engedett be, mielőtt elutazott. Azt hittem, hetekig nem jön senki.

Anna összefonta a karját. A mozdulat ösztönös volt, védekező. Nem akartál találkozni senkivel. Most itt áll ez az ember, és valamiért nem tudsz elfordulni.

– Anna – mondta végül. – Csak... pihenni szeretnék. Elvonulni.

Dávid bólintott, és a bögrét letette a rozoga asztalra. A mozdulatában volt valami óvatos, mintha üvegen járna.

– Értem. A felső szoba szabad. Az enyém a földszinti. Nem foglak zavarni.

De a levegő megváltozott. Anna érezte, ahogy a bőrén bizsergés fut végig, mintha a férfi jelenléte egy régi dallamot ébresztett volna benne, amit soha nem hallott, mégis ismerős volt. Dávid is észrevette. A tekintete egy pillanatra elmélyült, aztán elfordult.

– Vihar jön – mondta halkan, a redőnyök felé pillantva. – Az erdőben gyorsan jönnek. Jobb, ha bezárkózunk.

Anna az ablakhoz lépett. Az égen ólomszürke felhők gyülekeztek, a fák koronája idegesen hullámzott. Az első mennydörgés a távolból morajlott, és a ház gerendái válaszként megreccsentek.

– Rendben – suttogta. – Maradok.

Aznap este a tűzhelyben ropogó tűz fénye táncolt a falakon. Dávid a kandalló előtt ült, egy régi könyvet lapozgatott, de a szemei nem követték a sorokat. Anna a lépcső felé indult, amikor megállt.

– Miért jöttél ide? – kérdezte, és meglepődött a saját bátorságán.

Dávid felnézett. A tűz fénye árnyékot vetett az arcára, és abban a pillanatban Anna úgy érezte, mintha egy másik időben állnának, egy másik házban, ahol már találkoztak.

– Menekülök – mondta Dávid egyszerűen. – Valami elől, amit nem tudok megnevezni.

Anna nem kérdezett tovább. Bólintott, és felment a lépcsőn.

A felső szoba hűvös volt, és a padlódeszkák nyikorogtak a léptei alatt. Az ágy mellett egy régi sublót állt, tele poros holmival. Anna kihúzta a felső fiókot, és egy bőrkötéses napló akadt a kezébe. A lapok sárgultak voltak, a tinta halvány, de a szavak olvashatók.

„Azt mondták, az erdő összeköti azokat, akiknek a lelke egy tőről fakad. De én inkább hiszem, hogy elválaszt.”

Anna leült az ágy szélére, és olvasni kezdett. Egy nő írt a naplóban, aki egy férfit szeretett, de a férfi elment, és soha nem tért vissza. A sorok tele voltak fájdalommal, haraggal és valami mély, kiolthatatlan vágyódással. Anna érezte, ahogy a szavak a saját sebeit piszkálják. Te is menekülsz valaki elől. Vagy valami elől, ami benned van.

Az eső elkezdett kopogni az ablakon, először halkan, majd egyre erősebben. Anna behúzta a naplót a párnája alá, és lefeküdt. A mennydörgés egyre közelebb jött, a fák árnyékai az ablakon át kísérteties alakokat rajzoltak a falra.

Elaludt.

Álmában köd volt. Sűrű, tejszerű köd, amely elnyelte a hangokat és a fényeket. Egy férfi sziluettje állt előtte, távol, de közeledett. A vonásai elmosódtak, de a járása ismerős volt. Olyan ismerős, hogy Anna torka elszorult. A férfi felemelte a kezét, és egy pillanatra megjelent az arca – Dávidé. A szemei mélyek voltak, és valami régi, néma kiáltás lapult bennük.

Anna felébredt. A szíve hevesen dobogott, a levegőt kapkodta, és a bőrén hideg verejték ült. Az eső már elállt, de a ház csendje most fenyegetőbb volt, mint a vihar. A napló ott hevert a párnája alatt. Kinyitotta, és az utolsó oldalon egy név állt, halványan, mintha valaki sietve írta volna oda:

„Dávid.”

Anna visszahúzta a kezét, mintha megégette volna. A szoba sarkában a homály megmozdult. Vagy csak a képzelete játszott vele. De a szíve még mindig azt a ritmust verte, amit álmában hallott – egy régi dallamot, amelyet soha nem ismert, mégis tudta, hogy hozzá tartozik.

Lentről halk léptek hallatszottak. Dávid megállt a lépcső alján. Anna érezte a jelenlétét, anélkül hogy látta volna. A levegő megfeszült, mintha a ház maga is figyelne.

És akkor a napló lapjai közül egy fénykép csúszott ki. Egy fekete-fehér kép, amelyen egy férfi és egy nő állt a ház előtt. A nő arca Anna vonásait idézte. A férfi pedig Dávidét.

Anna felállt. A lába remegett. A fényképet a zsebébe csúsztatta, és elindult lefelé a lépcsőn. Nem tudta, mit fog mondani. De tudta, hogy nem alhat tovább. A ház, az erdő és a férfi lent – minden összefüggött. És a válaszok nem a múltban vártak, hanem a jelenben, abban a pillanatban, amikor a lába megérintette az utolsó fokot.

Continues with a free account

The story continues here

The rest — 4 more chapters — reads on with a free account. It costs no credits: these stories already exist, we just need to know where you left off.

AstroZone in your pocket

The AstroZone mobile app is now on Google Play. Same account, same credits — plus a nudge the moment your daily message is ready.

The AstroZone mobile app showing today's message, card and horoscope on a phone
  • Your morning message, the moment it's ready

    Push notifications for your daily horoscope and today's tarot card — no need to look for it, it finds you.

  • One account, shared credits

    Pick up in the app what you started on the web: your credits, partners and saved readings are the same everywhere.

  • Tarot and an advisor in your pocket

    Draw a card on the bus, ask your advisor while queuing — all of AstroZone fits on your phone.

  • We'll tell you when the sky moves

    Retrogrades, full moons, key transits in your chart — the app alerts you in time so you can prepare.

Free to download. The iOS version is coming soon.