Az erdő szélén
Az erdő nem fogadta be Annát. Inkább elnyelte, mint egy türelmetlen állat, amely már régóta éhes. A ház a fák gyűrűjében állt, mintha a föld maga lökte volna ki magából, s a gerendák repedéseiben megbúvó moha évszázadok titkait suttogta. Anna megállt a küszöb előtt, kezében a bőrönd fogantyúját szorítva, és érezte, ahogy a hideg levegő a csontjaiig hatol. Ez az, amit akartál. Egy hely, ahol senki sem ismer. A mondat keserűen visszhangzott benne, mert a magányt kérte, de a magány most idegen szagot árasztott: viaszt, port és valami megnevezhetetlent.
A kulcsot a régi cserép alatt találta, pontosan ott, ahol az üzenet ígérte. A zár nyikorgott, mintha tiltakozna a behatolás ellen. Odabent félhomály honolt; a redőnyök résén beszűrődő fény megvilágította a porcikákat, amelyek lassú táncot jártak a levegőben. Anna letette a bőröndjét, és végigsimított a falon. A tapéta málladozott, de a minta – apró, halványkék virágok – még kivehető volt. Valaki egykor szeretett ebben a szobában. Aztán elment.
Egy halk köhögés hallatszott a háta mögül.
Anna megdermedt. A szíve egy ütemet kihagyott, majd vadul kalimpálni kezdett. Lassan fordult meg.
Egy férfi állt a nappali ajtajában, kezében bögrével, arcán ugyanolyan meglepett kifejezéssel, mint amilyen Anna tükrében lehetett. Magas volt, sötét hajába ősz szálak vegyültek, és a szeme – valami mély, nyugtalan fény – egy pillanatra megakadt Annán.
– Elnézést – szólalt meg a férfi rekedten. – Nem tudtam, hogy jön valaki.
– Én... én is úgy tudtam, egyedül leszek – felelte Anna, és érezte, ahogy a hangja megbicsaklik. – A tulajdonos azt mondta, senki sem jár erre.
– Dávid – mutatkozott be a férfi, mintha ez mindent megmagyarázna. – A nagybátyámé a ház. Ő engedett be, mielőtt elutazott. Azt hittem, hetekig nem jön senki.
Anna összefonta a karját. A mozdulat ösztönös volt, védekező. Nem akartál találkozni senkivel. Most itt áll ez az ember, és valamiért nem tudsz elfordulni.
– Anna – mondta végül. – Csak... pihenni szeretnék. Elvonulni.
Dávid bólintott, és a bögrét letette a rozoga asztalra. A mozdulatában volt valami óvatos, mintha üvegen járna.
– Értem. A felső szoba szabad. Az enyém a földszinti. Nem foglak zavarni.
De a levegő megváltozott. Anna érezte, ahogy a bőrén bizsergés fut végig, mintha a férfi jelenléte egy régi dallamot ébresztett volna benne, amit soha nem hallott, mégis ismerős volt. Dávid is észrevette. A tekintete egy pillanatra elmélyült, aztán elfordult.
– Vihar jön – mondta halkan, a redőnyök felé pillantva. – Az erdőben gyorsan jönnek. Jobb, ha bezárkózunk.
Anna az ablakhoz lépett. Az égen ólomszürke felhők gyülekeztek, a fák koronája idegesen hullámzott. Az első mennydörgés a távolból morajlott, és a ház gerendái válaszként megreccsentek.
– Rendben – suttogta. – Maradok.
Aznap este a tűzhelyben ropogó tűz fénye táncolt a falakon. Dávid a kandalló előtt ült, egy régi könyvet lapozgatott, de a szemei nem követték a sorokat. Anna a lépcső felé indult, amikor megállt.
– Miért jöttél ide? – kérdezte, és meglepődött a saját bátorságán.
Dávid felnézett. A tűz fénye árnyékot vetett az arcára, és abban a pillanatban Anna úgy érezte, mintha egy másik időben állnának, egy másik házban, ahol már találkoztak.
– Menekülök – mondta Dávid egyszerűen. – Valami elől, amit nem tudok megnevezni.
Anna nem kérdezett tovább. Bólintott, és felment a lépcsőn.
A felső szoba hűvös volt, és a padlódeszkák nyikorogtak a léptei alatt. Az ágy mellett egy régi sublót állt, tele poros holmival. Anna kihúzta a felső fiókot, és egy bőrkötéses napló akadt a kezébe. A lapok sárgultak voltak, a tinta halvány, de a szavak olvashatók.
„Azt mondták, az erdő összeköti azokat, akiknek a lelke egy tőről fakad. De én inkább hiszem, hogy elválaszt.”
Anna leült az ágy szélére, és olvasni kezdett. Egy nő írt a naplóban, aki egy férfit szeretett, de a férfi elment, és soha nem tért vissza. A sorok tele voltak fájdalommal, haraggal és valami mély, kiolthatatlan vágyódással. Anna érezte, ahogy a szavak a saját sebeit piszkálják. Te is menekülsz valaki elől. Vagy valami elől, ami benned van.
Az eső elkezdett kopogni az ablakon, először halkan, majd egyre erősebben. Anna behúzta a naplót a párnája alá, és lefeküdt. A mennydörgés egyre közelebb jött, a fák árnyékai az ablakon át kísérteties alakokat rajzoltak a falra.
Elaludt.
Álmában köd volt. Sűrű, tejszerű köd, amely elnyelte a hangokat és a fényeket. Egy férfi sziluettje állt előtte, távol, de közeledett. A vonásai elmosódtak, de a járása ismerős volt. Olyan ismerős, hogy Anna torka elszorult. A férfi felemelte a kezét, és egy pillanatra megjelent az arca – Dávidé. A szemei mélyek voltak, és valami régi, néma kiáltás lapult bennük.
Anna felébredt. A szíve hevesen dobogott, a levegőt kapkodta, és a bőrén hideg verejték ült. Az eső már elállt, de a ház csendje most fenyegetőbb volt, mint a vihar. A napló ott hevert a párnája alatt. Kinyitotta, és az utolsó oldalon egy név állt, halványan, mintha valaki sietve írta volna oda:
„Dávid.”
Anna visszahúzta a kezét, mintha megégette volna. A szoba sarkában a homály megmozdult. Vagy csak a képzelete játszott vele. De a szíve még mindig azt a ritmust verte, amit álmában hallott – egy régi dallamot, amelyet soha nem ismert, mégis tudta, hogy hozzá tartozik.
Lentről halk léptek hallatszottak. Dávid megállt a lépcső alján. Anna érezte a jelenlétét, anélkül hogy látta volna. A levegő megfeszült, mintha a ház maga is figyelne.
És akkor a napló lapjai közül egy fénykép csúszott ki. Egy fekete-fehér kép, amelyen egy férfi és egy nő állt a ház előtt. A nő arca Anna vonásait idézte. A férfi pedig Dávidét.
Anna felállt. A lába remegett. A fényképet a zsebébe csúsztatta, és elindult lefelé a lépcsőn. Nem tudta, mit fog mondani. De tudta, hogy nem alhat tovább. A ház, az erdő és a férfi lent – minden összefüggött. És a válaszok nem a múltban vártak, hanem a jelenben, abban a pillanatban, amikor a lába megérintette az utolsó fokot.

