A Kódex Titka
A műhelyben csak a restaurátorlámpa hunyorgott, az a fajta, amelynek fénye nem hazudik, de mégis árnyékokat rajzol a szem sarkába. Katalin ujjai a 17. századi kódex gerincén pihentek, a bőr alatt mintha egy másik szív dobogott volna. Az éjszaka csendjét a papír illata töltötte meg — por, enyv és valami megfoghatatlan, amit a régi könyvek mindig magukkal hoznak a múltból. Már órák óta dolgozott a csillagtérképek restaurálásán, de ez a lap más volt.
Katalin a nagyítólencse fölé hajolt. A 12. fólió verzóján, az ismert csillagképek — Cassiopeia, Andromeda, a Hiúz — között egy olyan alakzat rajzolódott ki, amelyet semmilyen atlaszban nem látott. Öt halvány, lusta ívű pont, amelyek egy kinyújtott kéz körvonalát rajzolták ki. Az ujjak hosszúak, arányosak voltak, a tenyér közepén egy apró lyuk, mintha a metsző oda egy csillagot vésett volna, amely később kihullott. Katalin vett egy mély lélegzetet. A csillagkép nem egy régi ismerős volt, hanem egy üzenet, amelyet évszázadokig senki sem vett észre.
Az ujja végigsimított a margón. Ott, ahol a tintának régen el kellett volna halványulnia, apró, határozott betűk álltak. Nem a kódex írójának kézírása volt — az a szögletes, németalföldi kurzív volt, amelyet az egész kötetben megszokott. Ez a kézírás vékonyabb, mintha egy nő írta volna, aki sietett, de mégis pontosan tudta, mit akar mondani.
„Aki ezt látja, már látta a választ.”
Katalin felnézett. A mondat a levegőben lógott, mintha nem a papírról olvasta volna, hanem valaki a fülébe súgta volna. A műhely sarkában, ahol a hangtálak sorakoztak a polcon, valami megrezzent. A legnagyobb bronztál, amelyet soha nem használt — csak dísznek tartotta, mert túl mély volt a hangja —, halk, elnyújtott zúgással megszólalt.
Katalin hátrapillantott. A tál rezgett, a pereme mentén apró fénypontok ugráltak, mintha a bronz felületén a csillagok tükröződnének. De a műhely ablaka fekete volt, a hold is csak halványan derengett. Senki sem érintette meg. A hang nem erősödött, de nem is akart elhalni. Egy mély, folyamatos ommm, amely a padlón, a falakon, a csontjain keresztül hatolt, és valahol a gyomra tájékán ült meg, mint egy második szívverés.
— Ez nincs rendben — mondta hangosan, és a hangja furcsán vékony volt a tál zúgásához képest.
Becsukta a kódexet. A bőrtábla halk koppanással ért össze, és a hangtál azonnal elnémult. A csend olyan hirtelen jött, hogy Katalin füle belesüketült a hiányába. Ujjaival a kódex gerincét simogatta. A Historia Coelestis — ez volt a mű címe, amelyet egy ismeretlen compilator állított össze a 17. század közepén, több forrásból. A leltár szerint a kötet egy jezsuita gyűjteményből került a múzeumba, de a proveniencia pontos láncolata homályos volt. Katalin éppen azért kapta meg, hogy megfejtse ezt a homályt.
A hangtálhoz lépett. A bronz felülete hideg volt, ujjai alatt semmi rezgés. De a tál belső peremén, ahol a fény soha nem ért el, egy vésett nyomot talált. Nem ránézett, hanem megérezte: egy apró kéz, ugyanaz az öt ív, ugyanaz a lyuk a tenyérben. A metszet olyan frissnek tűnt, mintha ma készítették volna, pedig a tálat a nagyanyjától örökölte, aki pedig a saját nagyanyjától.
Katalin visszaült a munkapad elé. A kódexet nem nyitotta ki újra, csak a tenyerét fektette a borítóra. A kéz a lapon, a kéz a tál peremén, a kéz a margón írt mondatban — mintha minden egyes tárgy ugyanarra a gesztusra mutatott volna. De mire? A válasz nem lehetett a kódexben, hiszen az ismeretlen író azt állította, hogy aki ezt látja, már látta. Katalin felnevetett — halkan, keserűen. Látott ő már valaha is egy választ? Az elmúlt öt évben egyetlen kérdést kergetett: hogyan került az obszidián tükör, amelyet a nagyanyja hagyott rá, egy 17. századi fametszetre, amely Jézus szívét ábrázolta? A tükör az íróasztala fiókjában feküdt, fekete és nehéz, mint egy alvadt éjszaka.
A hangtál ismét megszólalt. Nem, nem a tál. Hanem a fiók. A tükör üvege rezgett, mintha egy hanghullám érte volna, amelynek a forrása maga a kódex lenne. Katalin kinyitotta a fiókot. Az obszidián felülete nem a szobáját tükrözte, hanem egy csillagos eget, amelyet soha nem látott. A csillagok a kinyújtott kéz alakját rajzolták ki, és a tenyér közepén, a lyukban, egyetlen pont ragyogott. Nem ezüstös fénnyel, hanem vörösen, mint egy távoli tűz.
Katalin becsukta a fiókot. A keze remegett, de a hangja nyugodt volt, amikor így szólt:
— Nem a kódexben van. A kódex csak mutatja az utat.
Az ablakon túl a hajnali égbolt kezdett derengeni, de Katalin tudta, hogy ez a fény nem a napé. Hanem a tüköré, amely mostantól kísérteni fogja, amíg meg nem érti, mit akar mutatni.
