A Poros Polcok Között
A könyvtár levegője sűrű volt, mint a száz évvel ezelőtt rászáradt pecsétviasz, és Anna úgy érezte, mintha a poros polcok között az idő is megrepedt volna — akárcsak a könyv gerince, amelyet éppen restaurált.
Az elhagyatott városi könyvtár termeiben csupán a mennyezetről lecsüngő, pókhálós világítótestek adtak némi fényt, és a padlón szétszórt újságok hevertek, címlapjaikon 1987-es dátumok. A falak mentén sorakozó polcokon a kötetek gerincei úgy dőltek egymásnak, mint kimerült öregemberek. Anna kesztyűs keze remegett, ahogy a könyv lapjait szétválasztotta. A bőrkötés repedezett volt, a gerincből pedig egy vörös szál lógott ki — nem cérna, nem is zsinór, hanem valami izzó, eleven rost, amely úgy pulzált, mintha a könyv lélegzett volna.
Talán csak a fényviszonyok. De tudta, hogy nem az.
„Ne húzd meg” — suttogta magának, mintha a könyv hallaná. — „Csak figyeld.”
Az elmúlt három hétben Anna minden reggel fél hétkor érkezett a könyvtárba, és este hétig dolgozott. A városi tanács azért bízta meg, hogy mentsen meg egy névtelen kéziratot, mielőtt a régi épületet lebontják. A fizetés alig volt több a létminimumon, de Anna nem a pénzért csinálta. A könyv cím nélküli volt, a lapok pedig olyan írással tele, amelyet semmilyen ismert nyelvhez nem tudott kötni. Mintha a betűk maguk is csak sejtelmek lettek volna — néha mintha mozdultak volna a papíron, de amikor Anna közelebb hajolt, megdermedtek.
Anna az elmúlt öt évben egyetlen munkát sem vállalt el, amelynek során másokkal kellett volna együtt dolgoznia. A restaurátor szakma magányos volt, és ő ezt szerette — a csendet, a papír illatát, a saját keze munkáját. De legfőképpen azt, hogy nem kellett magyarázkodnia. Nem kellett elmondania, miért nem bírja, ha hozzáérnek, miért nem tud a tükörbe nézni anélkül, hogy ne érezné azt a régi szorítást a mellkasában. A könyvek nem kérdeztek. A könyvek csak vártak.
Amikor a vörös szálhoz ért, ujjai hegyén melegség futott végig. Nem égetett, csak figyelmeztetett.
Ekkor hallotta meg a lépteket.
— Elnézést — szólt egy férfihang a polcok túloldaláról. — Nem tudja, hol találom a régi csillagtérképeket?
Anna összerezzent. A kesztyűje megcsúszott a könyv gerincén, és a vörös szál egy pillanatra felizzott.
A férfi megkerülte a polcot. Magas volt, sötét hajú, és a zakója zsebéből egy régi, ezüst színű iránytű lógott ki. Az arca fáradt volt, de a szemei éberek — olyan ember szemei, aki éjszakákon át bámul az égre, és válaszokat vár.
Márk számára a csillagok jelentették azt, amit másoknak a hit. Nem a tudomány — az csak eszköz volt. A csillagok voltak az egyetlen állandó dolgok az életében, amelyek nem hagyták el. Nem úgy, mint az apja, aki egy reggel egyszerűen nem jött haza. Nem úgy, mint a felesége, aki három évvel ezelőtt azt mondta: „Te jobban szereted a távoli fényeket, mint a közelieket.” Márk azóta is azon gondolkodott, igaza volt-e.
— Márk — nyújtotta a kezét. — Asztrofizikus. A városi levéltárból küldtek, mert állítólag itt vannak azok a térképek, amelyeket 1953-ban elrekviráltak a csillagvizsgálóból.
Anna nem fogadta el a kezét. — Anna vagyok. Restaurátor. És éppen dolgozom.
— Látom. — Márk a könyvre pillantott. — Ez a könyv... furcsa.
— Igen. — Anna maga elé húzta a kéziratot. — És nem nyilvános.
Márk azonban már közelebb lépett. — A gerincéből valami lóg ki.
— Tudom. Ezért kérem, hogy ne érintse meg.
De abban a pillanatban, amikor Márk kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa a könyv melletti polcon sorakozó térképeket, a vörös szál megmozdult. Nem a levegőben lengett — hanem kinyúlt, mintha élő volna, és Márk ujjaihoz tapadt.
— Mi ez? — húzta vissza a kezét Márk, de a szál már összekötötte őket. Anna is megérezte: a melegség a tenyeréből a karjába futott, majd a mellkasába, és hirtelen villanás hasított a tudatába.
Egy templom. Gyertyafény. A kövek nedvesek, és a levegőben tömjén és eső illata keveredik. Egy nő térdel a padlón, a kezében egy könyv — ugyanaz a könyv. SíR. Egy férfi áll mellette, és csillagokat rajzol a falra vörös krétával. A vörös szál ott van a nő ujján és a férfi csuklóján — ugyanaz a szál, amely most is izzik. A férfi azt suttogja: „Megígérem, hogy megtalállak.” Aztán a kép elsötétül, és Anna csak a saját szívdobogását hallja.
Anna a padlóra rogyott. Márk elkapta a könyvespolcot, hogy el ne essen. A szál elhalványult, de nem tűnt el — ott maradt a könyv gerincében, mintha csak most kezdett volna el igazán élni.
— Mit... mit láttál? — kérdezte Márk rekedten.
Anna felnézett. — Honnan tudod, hogy láttam valamit?
— Mert én is. — Márk leült a padlóra, és az iránytűjét szorongatta. — Egy templomot. Csillagokat. És egy vörös szálat. Ugyanaz volt, nem?
Anna bólintott. A szájában fémes íz volt, mintha régi bronzot nyalt volna meg.
— Ez lehetetlen — mondta. — Ez egy könyv. Papír. Bőr. Semmi több.
— És mégis. — Márk felállt, és most először nézett igazán Annára. — Te is érzed, ugye? Hogy ez nem véletlen.
— Nem hiszek a véletlenben — felelte Anna. — De abban sem, hogy egy idegennel kell megosztanom a... — nem fejezte be.
— A félelmeidet? — kérdezte Márk halkan.
Anna összeszorította az ajkát. Honnan tudja?
— Nézd — folytatta Márk, és felvette a földről a könyv mellől kiesett térképet. — Azért jöttem, hogy megtaláljam a régi csillagtérképeket. De ez a könyv... ez a szál... mintha hozzám tartozna. Mintha már láttam volna ezt a mintát. A csillagokat a templom falán. Ugyanazok a csillagok, mint a térképen.
Anna felállt, és óvatosan kihúzta a vörös szálat a könyvből. A szál vége most egy apró gömböt formált, amelyben halvány fény derengett.
Anna érezte, hogy a szál nem véletlenül választotta őket. Az emlék, amit látott, ismerős volt — nem mintha már átélte volna, hanem mintha valaki másnak az emléke költözött volna a csontjaiba. A nő a templomban ugyanazt a félelmet hordozta a szemében, amit Anna minden reggel a tükörben látott. És a férfi, aki a csillagokat rajzolta... Anna Márkra pillantott, és hirtelen nem tudta, hol végződik a látomás, és hol kezdődik a jelen.
„Amit el akarsz felejteni, az nem tűnik el — csak megvár, hogy elég bátor legyél visszanézni.”
— Ezt... ezt írja a könyv — suttogta Anna. — Most jelent meg. A lapokon. Mintha a szál írta volna.
Márk a könyvre meredt. — Akkor együtt kell megnéznünk. Hogy mit akar tőlünk.
— Miért bíznék benned? — kérdezte Anna.
— Nem kell bíznod. — Márk a szálra nézett, amely még mindig összekötötte a kezüket. — De úgy tűnik, a szál már megtette helyettünk.
Anna lenézett a kezére. A vörös szál most halványan izzott, és a bőrén egy apró, csillag alakú folt jelent meg. Márk csuklóján ugyanaz.
— Ez nem jel, ez probléma — mondta Anna. — És nekem nincs szükségem problémára.
— Nekem sem — felelte Márk. — De ha ez a könyv válaszokat rejt, akkor azokat együtt kell megtalálnunk. Mert ha külön próbáljuk, lehet, hogy örökre elveszítjük.
Anna hosszan nézte. A férfi nem tűnt fenyegetőnek — csak elveszettnek, akárcsak ő. És a szál melegsége most már nem figyelmeztetett, hanem hívott.
— Rendben — mondta végül. — De van egy feltételem. Ha bármelyikünk úgy érzi, hogy ez túl sok, abbahagyjuk. Nincs magyarázat, nincs vita.
— Elfogadom — bólintott Márk. — Hol kezdjük?
Anna a könyvre mutatott. — A lapokon. De előbb... — kihúzta a jegyzetfüzetét, és felírta a dátumot. — Feljegyzem, mit láttunk. Mert ha ez a szál valóban emlékeket mutat, akkor nem bízhatunk az emlékezetünkben.
Márk elmosolyodott. — Ez tudományos.
— Ez önvédelem — felelte Anna.
A könyvtár hirtelen hidegebb lett. A vörös szál megrezzent, és a könyv lapjai maguktól pörögni kezdtek, mintha egy láthatatlan kéz olvasná őket. Aztán megálltak. Egy üres lapon álltak meg — és a lap közepén egyetlen szó jelent meg, vörös betűkkel:
Kezdjetek.
Anna Márkra nézett. Márk visszanézett.
— Ez nem válasz — mondta Anna. — Ez egy ajtó.
— Akkor nyissuk ki — felelte Márk.
De ahogy a szál felizzott, és a könyvtár levegője megtelt valami régi, ismerős illattal — tömjén és eső —, Anna hirtelen tudta, hogy ez az ajtó nem csak a könyv titkához vezet. Hanem ahhoz a részéhez, amit évek óta próbált eltemetni magában.
És a legrosszabb az volt, hogy Márk szemében ugyanezt a felismerést látta.
