A találkozás
Az eső apró, ezüstös ujjakkal kopogtatott a könyvesbolt kirakatán, mintha be akarna jutni a meleg fénybe. Anna éppen az ajtó előtt állt, keze a kilincsen, és azon gondolkodott, vajon tényleg be kell-e mennie. A város ilyenkor, késő délután, mintha egy régi fénykép lett volna: a színek megfakultak, az utcák elcsendesedtek, és mindenki sietett valahová, ahol várták. Ő nem sietett sehová. A könyvesbolt az egyetlen hely volt, ahol nem érezte magát túl soknak vagy túl kevésnek – csak egy olvasónak, aki elbújhat a polcok között.
Belépett, és a harangocska élesen csilingelt a feje fölött. A levegőben papír, régi ragasztó és valami citrusos tea illata keveredett. A bolt mélyén, egy kör alakú asztalnál férfi ült, előtte könyvek tornya, és éppen dedikált. A toll hegye gyorsan, biztos kézzel futott a címlapon, majd felemelte a fejét, és egyenesen Anna felé nézett.
– Szerencsés este – mondta halkan, mosoly nélkül, de a hangjában volt valami melegség, ami meglepően ismerősnek tűnt. – Ez az első alkalom, hogy erre jársz? Pedig úgy tűnik, mintha otthon lennél a polcok között.
Anna elmosolyodott, de a mosoly inkább védekezés volt, mint öröm. Honnan tudja, hogy itt vagyok? És miért érdekelné egyáltalán? – Gyakran járok ide – felelte végül, és közelebb lépett. – Te vagy a szerző? Márton, igaz? Láttam a plakátot.
– Igen, Márton. És igen, én vagyok az, aki a dedikálásokon ül, és próbál nem úgy tenni, mintha fontos lenne. – A férfi felállt, és a kezét nyújtotta. A kézfogása száraz és határozott volt, de Anna érezte, hogy egy pillanattal tovább tart, mint kellene. – Te Anna vagy, ugye? A barátnőm, Eszter említett téged. Azt mondta, te vagy az, aki sosem megy el a vacsorákra.
Anna elhúzta a száját. – Eszter túl sokat beszél. De igen, én vagyok az. – És most itt állok, és nem tudom, miért érzem úgy, hogy ez a férfi már látott valahol. – Te is ebben a városban nőttél fel? – kérdezte hirtelen, mielőtt meggondolhatta volna magát.
Márton visszaült, és intett a mellette lévő székre. – Igen. A régi városrészben, a malom mögött. Te?
– Én is. A Szent Mihály utcában. – Anna leült, és érezte, ahogy a feszültség lassan oldódik a vállában. – Furcsa, hogy sosem találkoztunk. Pedig egy iskolába jártunk, azt hiszem. Vagy legalábbis ugyanazokon az utcákon bicikliztünk.
– Lehet, hogy elkerültük egymást. – Márton a tollal játszott, és a tekintete egy pillanatra elkalandozott. – Vagy lehet, hogy pont akkor nem voltunk készen arra, hogy találkozzunk.
Anna érezte, hogy a levegő megváltozik körülöttük. Ez most valami jel? Vagy csak egy mondat, amit túl sokat gondolok? – Ez elég misztikusnak hangzik egy dedikálás közben – mondta, és próbált könnyed maradni.
Márton elnevette magát, és a nevetés őszintének tűnt. – Bocsánat. A könyveimben mindig van egy kis misztikum. Néha átragad rám is. – Kinyújtotta a kezében lévő könyvet. – Ez a legújabb. A címe: Amit a város elfelejtett. Talán érdekelne.
Anna átvette a könyvet, és a borítót nézte. Egy régi ház állt rajta, amelynek ablakai sötétek voltak, mintha senki sem lakna benne. – Miről szól?
– Két emberről, akik ugyanabban a városban éltek, de csak akkor találkoztak, amikor már mindketten elveszítettek valamit. – Márton hangja halk volt, komoly. – És arról, hogy néha a múlt nem eltűnik, csak megvárja, hogy észrevegyük.
Anna lenézett a könyvre, és érezte, hogy a szavak valahogy a mellkasába költöznek. Ez túl pontos. Túl személyes. Vagy csak én vagyok túl érzékeny. – Érdekesen hangzik – mondta, és a táskájába csúsztatta a könyvet. – Köszönöm. El kell mennem. Eszter vacsorát szervez holnap. Te is ott leszel?
Márton bólintott. – Igen, meghívott. Azt mondta, végre eljön mindenki, aki általában kimarad.
Anna elmosolyodott, és most először érezte, hogy a mosoly valódi. – Akkor talán ott folytatjuk. – Elindult kifelé, de a küszöbön megállt, és visszanézett. Márton még mindig a tollal játszott, és úgy tűnt, mintha várna valamire. Miért érzem azt, hogy ez a férfi nem véletlenül került az utamba?
„A véletlen nem létezik, csak a fel nem ismert mintázatok.”
Másnap este Anna korábban érkezett Eszter lakására, mint bárki más. A nappaliban gyertyák égtek, és a levegőben fahéj és vörösbor illata úszott. Eszter a konyhában tüsténkedett, és amikor meglátta Annát, felcsillant a szeme.
– Végre! – kiáltotta, és egy pohár bort nyomott a kezébe. – Azt hittem, sosem jössz el. És igen, Márton is itt lesz. Ne csinálj úgy, mintha nem érdekelne.
Anna a pohárba kortyolt, és próbálta elrejteni a zavarát. – Nem érdekel. Csak kíváncsi vagyok, milyen ember az, aki ilyen könyveket ír.
– Pontosan ilyen. – Eszter elvigyorodott, és visszament a tűzhelyhez.
Amikor Márton megérkezett, a szoba mintha összébb húzódott volna. A férfi sötétkék inget viselt, és a haja még mindig nedves volt az esőtől. Anna érezte, ahogy a levegő megváltozik, és próbált nem nézni rá. De amikor a férfi leült vele szemben, és rámosolygott, tudta, hogy ez a este nem arról szól, hogy elkerülik egymást.
– Elolvastad már a könyvet? – kérdezte Márton halkan, amikor a többiek a másik szobában beszélgettek.
– Még nem. De az első oldalnál megálltam. – Anna a borospohár szélét nézte. – Azt írod, hogy a főhős fél a kötődéstől, mert egyszer már elveszített valakit. Ez elég személyesnek tűnik.
Márton egy pillanatra elhallgatott, és a tekintete komolyabb lett. – Minden könyv személyes. De nem kell rólam szólnia. – Korttyantott egyet. – És te? Te miért félsz közel engedni bárkit?
Anna összerezzent. Eszter biztosan mesélt neki. Vagy csak ennyire nyilvánvaló? – Nem félek. Csak nem látom értelmét, hogy feleslegesen sebezhető legyek.
– Ez ugyanaz. – Márton hangja halk volt, de határozott. – Én is ezt csinálom. Csak én könyveket írok róla, hogy ne kelljen beszélnem.
Anna felnézett, és a férfi szemében valami olyasmit látott, ami megijesztette és vonzotta egyszerre. Ez a férfi érti, amit mondok. És ez a legfélelmetesebb dolog, ami ma történt. – Talán holnap folytathatnánk – mondta, és felállt. – Most mennem kell.
Márton bólintott, de amikor Anna elhaladt mellette, megérintette a karját. – Anna. A Szent Mihály utcában laktál? – kérdezte hirtelen.
– Igen. Miért?
– Csak… – A férfi elhallgatott, mintha valamit majdnem kimondott volna. – Semmi. Jó éjt.
Anna kilépett az ajtón, és a hideg eső az arcába csapott. Miért kérdezte? És miért tűnt úgy, mintha emlékezne valamire? A táskájában ott lapult a könyv, és hirtelen tudta, hogy el kell olvasnia. Nem azért, mert érdekesnek tűnt, hanem mert valami azt súgta: a válaszok ott vannak a lapokon. És talán a férfi múltjában is, aki ugyanabban az utcában nőtt fel, mint ő – csak éppen akkor nem találkoztak, amikor kellett volna.
