Két Pálya Egy Csomópontban

A régi atlasz gerince úgy roppant meg Anna ujjai alatt, mintha hosszú álomból ébredne. A műhely ablakán beömlő őszi fény megtört a levegőben szálló poron, és a csillagtérképek aranyszínű vonalai egyszerre elevenedtek meg. Anna visszatartotta a lélegzetét, amíg a gerincen megkeményedett enyv engedni nem kezdett. A könyvek nem türelmetlenek. Csak mi vagyunk azok.

A megbízó, egy zugligeti magángyűjtő, mindössze annyit mondott: „Legyen újra olvasható.” Anna négy hete dolgozott rajta. Az Atlas Coelestis 1894-ből származott, és valaki, aki sosem törődött a renddel, vagy hatszor is beleírt a lapszélekbe — hol ceruzával, hol tintával, hol csak a körmével karcolt jellel.

A negyvenegyedik lapon aztán megállt a keze.

A nyomtatott szöveg alatt, ahol a Fiastyúk rajza véget ért, tintával írt sorok húzódtak. Nem latinul, nem is németül — magyarul, apró, szögletes betűkkel, mintha sietve jegyezte volna le valaki, aki attól félt, hogy elfelejti.

„Amikor a két fény összeér az égen, a kilátóban várlak. Ne hozz semmit, csak az időt.”

Alatta egy dátum állt: 1957. október 4. És egyetlen betű: E.

Anna ujjbegyével végigsimított a tintán. A papír nem horpadt meg alatta — a feljegyzés régi volt, valódi, és a tinta már beleszívódott a rostokba. Odébb, a következő lap szélén egy másik kéz írása: „Vénusz–Jupiter, hajnalban. Száz évben egyszer.” A két kéz között húsz év és egy egész élet állhatott, vagy csak egy délután.

Száz évben egyszer. Anna hátradőlt a széken. Az 1957-es októberi hajnali együttállás valóban létezett, benne volt a csillagászat történetében, száraz lábjegyzetek és gondosan vezetett mérési naplók között. De a „kilátó” szó ott maradt a lap alján, és valahogy nem hagyta nyugodni. Nem azért, mert hitt volna a jelekben. Hanem mert két éve minden jelet figyelt, ami kivezethette volna abból, amivé lett.

Fél órával később magára hagyta a műhelyt, a lámpát égve, és a gyűjtő telefonszámát a zsebébe csúsztatta. Nem tudta még, mit fog mondani neki. Azt sem tudta, mit keres egyáltalán.

Márk húsz kilométerre járt a várostól, amikor a műszerfalra szerelt táblagép végleg kikapcsolt. Nem töltötte fel. Nem is akarta. Az utolsó két kilométeren már csak a fű csapott a kocsi aljához, és a dűlőút mellett rozsdás tábla állt: Kilátó — 1 km. A nyíl alá valaki régen azt firkálta filctollal: már nem jár ide senki.

Márk tizenhét éve nézte az eget. Előbb csillogó szemmel, aztán egyre inkább azzal a fajta figyelemmel, ami már nem csodálkozik, csak ellenőriz. A doktorija után egy sorozat mérésre épített, amelyet az ötvenes években jegyeztek fel éppen erről a dombról — egykori kollégák, akiknek a nevét ma már csak a lábjegyzetekben említik. Két hónapja viszont a saját adatai nem jöttek ki. Nem hibát talált. Ellentmondást.

Ha igaz, amit sejtett, akkor egy egész életmű — a tanáráé, és az övé is — megdől. Ha elhallgatja, akkor tíz évig még a nevét viselheti olyasmi, amiről tudja, hogy nem áll. Ezt a két mondatot hetek óta forgatta a fejében, és egyik sem lett tőle könnyebb.

A kilátó rozsdás vasból készült, nyolcszögletű, és a tetején körben megkopott fapadló futott. A lépcső minden második fokán nyikorgott. Márk felment, letette a távcsöves táskát a korlátra, és megállt.

A szél itt fent másképp fújt, mint odalent. Nem erősebben — értelmesebben. Mintha nem a levegő mozgott volna, hanem a domb lélegzett volna, lassan és türelmesen, ahogy azok a helyek lélegeznek, amelyeket régen elhagytak.

Nem hallotta meg a lépteit.

„Elnézést” — mondta egy női hang a háta mögött. — „Nem tudtam, hogy valaki van itt.”

Márk megfordult. A nő sötétkabátban állt a lépcső tetején, kezében vászon táska, és úgy nézett körül, mint aki már járt itt, csak nem emlékszik, mikor. Az arcvonásai nyugodtak voltak, de a szeme sarkában ott húzódott az a fajta éberség, amit Márk a sajátjából ismert.

„Nem zavarok?” — kérdezte a nő.

„Nem.” Márk a korlátra tette a kezét. „Bár nem hittem, hogy ma még jön ide valaki.”

„Én sem.” Anna elmosolyodott, aztán mintha megbánta volna, gyorsan elfordult, és a láthatárt kezdte nézni. A dombok hullámban feküdtek, a távolban egy kihalt falu tornya állt, fölötte szürke felhőréteg. Az egész táj olyan volt, mint egy régen félbehagyott mondat.

Egy pillanatra mindketten hallgattak. A szél megemelte Anna kabátját, és Márk észrevette, hogy a nő apró, pontos mozdulattal kapja el a haját — olyan kéz, amelyik sokat dolgozik finom dolgokkal. Ugyanabban a pillanatban Anna is meglátta a férfi ujjain a tintafoltot és a jegyzetfüzetet, amely félig kilógott a zsebéből.

Ismerős. A szó mindkettőjükben megjelent, és mindketten azonnal el is hessegették. Anna azért, mert megtanulta, hogy az ismerősség nem biztosíték, csak csapda. Márk azért, mert nem akart még egy embert, akit később csalódottá kell tennie.

„Magáé a távcső?” — kérdezte Anna, hogy megtörje a csendet.

„Csak ellenőrzés.” Márk vállat vont. „Régi mérések. Valószínűleg semmi.”

„És maga mit ellenőriz?” — kérdezte vissza Márk.

Anna a táskájára tette a kezét. Benne volt az atlasz egyik kihajtott lapja, a tintás sorokkal, de ezt nem mondta el. „Csak sétáltam” — felelte. „Szeretem a magaslatokat. Itt tisztább a levegő.”

Ez legalább félig igaz volt. Márk bólintott, mintha teljesen elhitte volna.

A felhőréteg nyugat felé szakadozott, és a nap egy keskeny résen át sárga fényt öntött a völgyre. A kilátó rozsdás váza megnyikordult a szélben, és a fapadló alatt valami megkopogott — egyszer, kétszer, aztán elhallgatott.

„Hideg lesz ma este” — mondta Márk.

„Igen.” Anna végignézett a láthatáron. „Talán maradok egy kicsit.”

Ezt nem kérdezte meg tőle senki. Márk mégis úgy érezte, mintha engedélyt kapott volna valamire.

„Én is” — mondta. Aztán elhallgatott, és mindketten kinéztek a völgyre, egymástól két lépésre.

Nem beszéltek többet arról, miért jöttek. Anna nem kérdezte meg, mi az a régi mérés. Márk nem kérdezte meg, mit keres egy restaurátor egy elhagyott kilátón október első napjaiban. A szél körbejárta őket, mint aki tud valamit, de nem siet elmondani.

Amikor Márk végül leakasztotta a táskát a korlátról, a jegyzetfüzet kicsúszott a zsebéből, és kinyílva esett a padlóra. Anna önkéntelenül lenézett. A lap tetején egy dátum állt, kézzel írva:

1957. október.

Aztán Márk felkapta, és visszacsúsztatta a zsebébe.

Anna nem szólt semmit. Csak nézte a férfit, aki már indult lefelé a nyikorgó lépcsőn, és érezte, hogy a torkában ott szorong valami, amit nem tud megnevezni. Lehet, hogy tévedek.

De amikor a szél újra megmozdult a domb fölött, és a kilátó vasa halkan válaszolt neki, Anna már tudta, hogy vissza fog jönni.